Határhúzások és dekrétumok

2008. szeptember 15. 15:20 Kollai István

A revízió és a bécsi döntés

A magyar revízió szlovák és magyar narratívája közti különbség előtt szólni kell a Horthy-korról alkotott eltérő véleményekről. Míg a magyar tankönyvek a Horthy-korról tudatosan ambivalens képet mutatnak, a szlovák tankönyv a Horthy-érát kemény diktatúraként [ostrá diktatúra – szó szerint „éles”] jellemzi.

Magáról a revízióról általánosságban csak a magyar tankönyvi interpretáció szól: eszerint a revíziónak voltak etnikailag igazságos elemei, ezt „azonban háttérbe szorította a történelmi magyar határok visszaállításáért folytatott túl hangos propaganda”, és e politika sikere egyre jobban Németország segítségén múlott. A szlovák tankönyv a magyar revíziós lépések közül csak az első bécsi döntéssel – szlovák verzióban simán csak bécsi döntéssel – foglalkozik. Eszerint miután az 1938. októberi szlovák-magyar tárgyalások nem vezettek eredményre, Magyarország a kérdés rendezéséhez Németország és Olaszország segítségét kérte.

A magyar területszerzést térkép is illusztrálja, de – hasonlóan Trianon témaköréhez – a döntés eredményeképp Magyarországhoz került területek etnikai összetétele nem kerül említésre, csak az, hogy Csehszlovákia 1938 ősze folyamán „elvesztette” területének 30 százalékát és 5 millió polgárát, „akik közül több mint 1.430.000 cseh vagy szlovák volt”; másutt pedig az 1938 utáni Magyarországon élő szlovákok számát a könyv 640 ezer főre teszi. Ezzel szemben a magyar tankönyvek a visszakerült területeket magyarlakta jelzővel illetik, ahol a magyarok aránya a 88 százalékot érte el.

A szlovák narratívának érzelmi töltetet ad a téma konklúziója: „Szlovákia, de egész Csehszlovákia lakosságában ezek az erőszakos változások félelmet, megalázottságot és felháborodást keltettek”.

Említésre méltó az is, hogy a szlovák tankönyvi interpretáció szerint Magyarország revíziós szándékai a bécsi döntés után sem csökkentek. Így például bemutatásra kerül az ún. kis háború. Eszerint 1939 márciusában, Kárpátalja megszállásakor, a magyar hadsereg „megtámadta Kelet-Szlovákiát”, 1939. március 24-én pedig Iglót (Spišská Nová Ves) bombázta, ami „az első légitámadás volt egy közép-európai város ellen, még a második világháború kezdete előtt”. A háromnapos háborúnak Szlovákia részéről „védekező jellege volt”, a harcoknak Németország közbelépése vetett véget. Magyarország így még 74 települést szerzett, főként Szobránc környékén, mintegy 45 ezer lakossal, akik közül csak 309 vallotta magát magyarnak. A magyar tankönyvek az ún. „kis háborúról” nem tudnak – hasonlóan a magyar historiográfiáról, mely általában nem vesz tudomást erről a konfliktusról, vagy ha igen, akkor azt inkább határincidensként, mint háborúként határozza meg.

De Szlovákia 1938 utáni déli határait nem csak ezért jellemezte a szlovák tankönyv szerint harcias szomszédság, hanem Magyarországnak a helyi szlovákokkal szemben folytatott represszív politikája miatt. Konkréten említésre kerül Mária Kokošová esete: a 16 éves nagysurányi [Šurany] lánnyal egy magyar csendőrsortűz végzett mise után, akik a templomból kijövő hívek közé lőttek, mert azok a szlovák himnuszt énekelték. Az ilyen erőszakosságok miatt a tankönyv szerint tömegesen menekültek a szlovákok a „Magyarország által elfoglalt déli területekről”.

A szlovák narratíva tehát folyamatos ellenségeskedésről tudósít, amiből eszerint a szlovák-magyar szembenállásból Németország húzott hasznot, mert Magyarországgal szembeni védelméért cserébe erős lojalitást várt Szlovákiától. A magyar narratíva viszont az 1938-1945 közti időszak kapcsán nem beszél szlovák-magyar szembenállásról: a szlovák kisebbség helyzete a magyar tankönyvekben nem kerül szóba, emellett pedig az új határ stabilabb és igazságosabb jellegét sugallja például az 1942-1943. amerikai béke-előkészítő bizottság illusztrációként szereplő határterve, mely a Csallóközt és Gömört Magyarországnak juttatta volna. Ezek a határtervek a szlovák tankönyvben nem kerülnek elő.

1. A revízió és a bécsi döntés
2. A Beneš-dekrétumok kérdésköre