A történelmi személyek írásmódja
2008. szeptember 15. 13:05 Kollai István
Kultúrbotrányok mindkét oldalon
Az új gyakorlat a magyar történészek körében kisebb kultúrbotrányt okozott, de számos kritika érte azt szlovák részről is. Sokan emelik ki például, hogy miközben a terminológia újraszabályozói a kaotikus névhasználatra hivatkoznak, valójában maguk teremtenek zűrzavart. Hiszen a kuruc fejedelem nevét valóban írták Rákóczy és Rákóczi formában is, de az új szabályozással egy harmadik forma – Rákoci – jött létre. Az új szlovák névalakok pedig így visszakereshetetlenek szakkatalógusokban és idegen nyelvű könyvekben. Ezzel együtt a külföldieknek is nehézséget okoz a szlovák forrásokban szereplő nevek „dekódolása”.
Kritika érte a szlovákosítás leegyszerűsítő jellegét: az egri hős Bornemissza Gergelyt és a költő-író Bornemisza Pétert egy családban egyesítették, hiszen szlovákul mindkettő Bornemisa lett, ahogyan a Szeberínyiek és a Szeberényiek is egy névként tűnnek fel (Seberini). Eközben másutt különböző név-formák párhuzamos használata alakult ki, hiszen az akadémiai terminológiai bizottság szerint egy nemzettéválás előtti Wesselényiből Vešeléni lett, a 19. századi nemzeti mozgalmár Wesselényi Miklós viszont már Wesselényi maradhatott.
De nem csak a szabályokon belül találtak ellentmondást a kritikusok, hanem a gyakorlatban is, mivel a szabályok nem egyértelműek. Hiszen el kell dönteni, ki számít a „szlovák történelem” részének, hogy ki élt már a „nemzeti mozgalom” korában, és hogy mely neveknek létezhetett valamikor szlovákos névvariánssuk. Egy történelemmel is foglalkozó munka a szerzők kellő figyelme és utánajárása nélkül igazán zavarossá válhat. Így például vannak könyvek, melyekben egymás mellett szerepel Vešeléni és Pázmány, Thököly és Berčéni neve.
A módszertani dimenzióra vonatkozó kritikán túl komoly vitatémává vált a szabályozás mögöttes szelleme. A szlovakizáció ugyanis nem érintette a szlovák személyek neveit, így a 19. századi szlovák költőfejedelem Pavol Országh-Hviezdoslav maradt, a 19. századi politikus pedig Viliam Pauliny-Tóth. Általában a német személyek vezetéknevei is változatlanok maradtak, de azon nem-magyar személyek nevét, amelyek magyaros alakban rögzültek, ugyancsak szlovákosították (ezért lett Cilleiből Celský). Így sokan a névátírást nem terminológiai problémaként kezelik, hanem a nyelvi nacionalizmus látványos megtestesüléseként, illetve „dehungarizációként”.
A dehungarizációs célt végeredményben az eszmei kezdeményezők is vallják: Jozef Novák egyik érve a névátírás mellett, hogy „a történelmi családnevek magyarosítás hatására bekövetkezett megváltoztatása a mai történészek számára nem kellene, hogy kötelező erejű legyen”. Ez az alapállás – mint többen is rámutatnak – a nevek magyarosodását külső, „természetellenes” behatásként értelmezi, és eltekint attól, hogy a folyamat sokszor természetes, önkéntes vagy éppen tudattalan volt, és a modern nacionalizmus korszakát jóval megelőzhette. Hiszen – mint Milan Zemko írja fentebb is idézett cikkében – a névmagyarosítás a nemesség körében sokszor 16-17. századi jelenség volt, és a névalak rögzítésével az állam az 1800-as évek elejéig nem foglalkozott, annak változtatgatása a szabad akarattól függött. Ha igazolható is, hogy egy család szlovák származású volt és nevét csak az idők során változtatta magyarrá, a jelenséget akkor is csak egy történelmi körülmények befolyásolta folyamatnak tekinthetjük. Így nem lehet a nevek hordozóit olyanná tenni, „amilyenek sosem voltak, vagy amilyenként a történelmi fejlődés évszázados folyamatában megszűntek létezni”.
Végül, de nem utolsósorban többen vetnek fel etikai-jogi aggályokat is. Eszerint a név identitásképző funkcióval bír, és így a szabályozás sérti az érintettek személyiséghez, identitása megválasztásához való jogát; ráadásul a szlovák alkotmánnyal is ellentétes, mely kimondja: „mindenkinek joga van … a neve megtartásához”.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
