Sorsdöntő ütközetek az ókorból
2008. szeptember 10. 11:04
Rabszolgák és perzsák ellen
5. Cynoscephalae - i.e. 197
A Cynoscephalae-i csatát i.e. 197-ben vívta meg Thesszáliában a Titus Quinctius Flaminius vezette római hadsereg, és a makedóniai Antigonida dinasztiából származó V. Philipposz. Makedónia veresége végleg megtörte Nagy Sándor utódainak hatalmát, és jelezte, hogy új nagyhatalom van születőben. A rómaiak győzelmét gyakran a makedón phalanx elavultságával magyarázzák, holott a phalanx mindaddig sikeresen harcolt a római légiók ellen, míg a rómaiak 20 manipulussal hátulról meg nem támadták a jobb szárnyat (a bal szárnyat a rómaiak harci elefántjai már felmorzsolták). A legyőzött Philipposznak 1000 talentum hadisarcot kellett fizetnie a rómaiaknak, ezenkívül fel kellett oszlatnia flottáját és hadseregének nagy részét. Fiát túszként Rómába vitték. A csata sok tekintetben meghatározta a Földközi-tenger térségének történelmét, és fordulópontot jelentett a hadviselésben.
Actium - i.e. 31
Az actiumi csata a római polgárháború döntő ütközete volt, amelyet Octavianus vívott Marcus Antonius és Kleopátra csapatai ellen i.e. 31. szeptember 2-án a Ión-tengeren, a görögországi Actium közelében. Octavianus flottájának parancsnoka Marcus Vipsanius Agrippa volt, Antonius flottáját pedig az egyiptomi királynő hajói támogatták. Győzelme révén Octavianus megerősítette Róma feletti hatalmát és birtokait, később megkapta a princeps és az Augustus címet. Sok történész szerint Actium jelenti a római köztársaság végét, és a császárság kezdetét. A tengeri ütközet messzeható következményekkel járt: a flotta veresége után Marcus Antonius hadserege is szétszéledt. Egy félreértés miatt Antonius azt hitte, hogy Kleopátrát elfogták, ezért öngyilkosságot követett el. Amikor a hír Kleopátra tudomására jutott, i.e. 30. augusztus 12-én ő is megölte magát, mert nem akart Octavianus kezébe kerülni, a legenda szerint egy fügéskosárba rejtett mérgeskígyóval maratta halálra magát.
A harmadik rabszolgaháború - i.e. 73
A harmadik rabszolgaháború, vagy gladiátorháború a római köztársaság ellen vívott utolsó rabszolgafelkelés volt, amely ugyanúgy nem vezetett sikerre, mint az előzőek, mégis ez volt az egyetlen, amely közvetlenül is veszélyeztette Itália központi részét. Az i.e 73 és 71 között vívott küzdelmekben a felkelt rabszolgák jelentős sikereket arattak, csak a Marcus Licinius Crassus parancsnoksága alatt egyesült római seregek tudták legyőzni őket. A felkelés következményei azonban még évekig éreztették a hatásukat: ezek közül a legjelenősebb Pompeius és Crassus pályafutásának felívelése volt. Mindkét tábornok politikai karrierjének elősegítésére használta fel a rabszolgák felett aratott győzelmet. Népszerűségük miatt i.e. 70-ben consullá választották őket, ezen tevékenységük pedig siettette a római politikai intézmények átalakulását, és megalapozta a császársághoz vezető utat.
Pharszalosz - i.e. 48
A pharszaloszi csata a Caesar és Pompeius között kitört polgárháború döntő ütközete volt, amelyben a Gnaeus Pompeius Magnus vezette optimaták és a Gaius Julius Caesar (Caesar) vezette néppártiak álltak egymással szemben. Caesar legyőzte a szenátori rend tagjait tömörítő optimaták seregét, ezzel meggyengítette a szenátori hatalmat, és megszilárdította hatalmát a köztársaság fölött. A vereség után Pompeius Egyiptomba menekült, ahol XIII. Ptolemaiosz fáraó meggyilkoltatta. A pharszaloszi csatával véget értek az első triumvirátus küzdelmei, de a polgárháború tovább folytatódott. Pompeius két fia és a Labienus vezette Pompeius-párt nem nyugodott bele a vereségbe. Ceasar a következő éveket a szenátori rend megmaradt képviselői elleni küzdelmekkel töltötte. Amikor végre sikerült véghezvinnie célját, Marcus Junius Brutus és Gaius Cassius Longinus vezetésével összeesküvést szőttek ellene, és meggyilkolták.
Szalamisz - i.e. 480
A görög városállamok és a perzsák közötti tengeri ütközetre i.e. 480 szeptemberében került sor a Pireusz és a Szalamisz-sziget közötti tengerszorosban, a Szaronikosz-öbölben. A görögök között nem volt egység a perzsák elleni harcmodort illetően, de Athén Themisztoklész tanácsára a flotta megerősítése mellett döntött. I. Xerxész hatalmas hajóhadának legyőzése fordulópontot jelentett a görög-perzsa háborúban, és megpecsételte a perzsa hadjárat sorsát. A szalamiszi csatát egyes történészek a történelem legjelentősebb összecsapásának tartják. A vereség teljesen megfordította a háború menetét, és hozzájárult Perzsia végleges legyőzéséhez. A történészek úgy vélik, a független Görögország rakta le a nyugati civilizáció alapjait a demokrácia megteremtésével, az egyéni jogok, az ember viszonylagos szabadsága elvének megfogalmazásával, illetve a filozófia, művészet és az építészet magas szintre emelésével. Ha Szalamisznál a perzsák győztek volna, Xerxész valószínűleg meghódította volna az összes görög városállamot, és megvetette volna a lábát Európában, ami egyáltalán nem kedvezett volna a nyugati civilizáció fejlődésének, talán még a létét is veszélyeztette volna. A nyugati civilizáció hatását és vívmányait tekintve a görögök veresége jelentős hatással lett volna az emberi történelem fejlődésére.
- A leghíresebb futás előtti csata
- Rabszolgák és perzsák ellen
szerkesztőségét!
