Törvény tiltotta a vasárnapi vásározást
2007. szeptember 13. 14:00
A középkorban a kereskedelmi áruforgalom jelentős része a vásárokon bonyolódott le. A 13. században a kínálat és a kereslet bővülésével a piachelyek száma is növekedésnek indult. Weisz Boglárka a Századok 2007/4. számában mindenre kiterjedően mutatja be az Árpád-kori vásárok történetét.
A vásárok két nagy csoportra oszthatók: egyrészt kialakulhattak természetes tényezők hatására, másrészt mesterséges úton is létrejöhettek. A folyamatban nagy szerepet játszott az egyházi és a világi központok közelsége is. A helyi igazgatás is felfigyelt a vásárok hasznos voltára: a 13. század végén megjelenő sedriahelyek (vármegyei törvényszékek) jelentős részénél kimutatható, hogy a törvényszéki napot a hetivásár napján tartották meg. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a gazdaságföldrajz adta lehetőségeket sem, így a közlekedési gócpontok, átkelőhelyek és különböző útvonalak egytől-egyig serkentőleg hatottak.
A vásár napja kezdetben a vasárnap volt, helyszíne pedig a templom előtti tér. Ezt teljes mértékben elfogadta az egyház, mert a sokadalomra érkezők a templomba is betértek. Néhány évtized múlva azonban már az volt a cél, hogy a vásárt ne az Úr napján tartsák, mert a templomba járást el akarták különíteni a kereskedelmi érdektől. Ennek ugyanis nagyobb volt a vonzereje, és eltérítette a híveket a templomba járástól. A szombati vásártartás nyomai - Esztergom és Szigetfő esetében - már I. István uralkodása alatt megfigyelhetők. I. László több intézkedést hozott a vasárnapi vásározás ellen. A király törvényben rendelte el, hogy a vasárnapokon és ünnepnapokon vásárra menők lovukat veszítsék el, a kereskedők sátrait pedig bontsák le. A vásár szombatra való áthelyezése főként a zsidó kereskedők érdekeit sértette.
A vásárok vámja a költségvetést gazdagította. Az eredetileg királyi tulajdonban lévő vámok kétharmad-egyharmad arányban oszlottak meg az uralkodó és az ispán között. A szakirodalom nem tudott egységesen állást foglalni, hogy a kapuknál szedett vám szárazföldi útvámnak, vagy vásárvámnak tekinthető-e. Hasonlóan problematikus a harmincadvám (tricesima) története: első előfordulása egy 1208-as oklevélben mutatható ki. Ebben II. András felmentette a lébényi monostort a Győr városán keresztül a Rába hídján és a Rábca kenézi hídján át szállított árui után járó vám és harmincad fizetése alól.
Az 1055-ös tihanyi alapítólevél sorai a korai időszakra jellemző kezdetleges árucseréről tanúskodnak, és a 11. században sok gondot okozott a lopott javak árusítása is. I. László és Kálmán törvényei igyekeztek az ember- és állatkereskedelmet szabályozni, az utóbbi uralkodó pedig a magyar szolgák külföldre történő eladását is korlátozni kívánta. A lovakkal való üzletelést I. László a saját engedélyéhez kötötte, Kálmán azonban szigorú monopóliumot vezetett be.
A paripák mellett szívesen kereskedtek ökrökkel, kecskékkel, bárányokkal és sertésekkel. A folyók mellett található településeken rendszeres volt a halvásár. Az Árpád-kor egyik legkeresettebb árucikkét a só és bor tette ki. A kereskedők foglalkoztak textilfajták, élelmiszerek (sajt, gyümölcsök, méz) és különböző fémek árusításával. Időnként luxustermékek - drágakő, gyöngy - is felbukkantak, amelyeket a velenceiek hoztak be az országba.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
