Teológiai útkeresés a szocializmus évtizedeiben
2007. augusztus 16. 13:17 Gárdonyi Máté
A "magyar teológia" kibontakozásának keretfeltételei
Tartalmi vonatkozásban sem volt kisebb jelentősége az 1958-as határozatoknak, amelyek a párt egyházpolitikáját ahhoz a belátáshoz igazították, hogy a vallásos világnézet nem szűnik meg egyik napról a másikra. Persze a sajátos magyar teológiai út kialakulásához nemcsak a pártnak az a felismerése kellett, hogy az `idealista világnézet` egyhamar nem irtható ki, hanem annak a belátása is a katolikus egyház részéről, hogy a szocialista rendszer rövid időn belül nem omlik össze.
Ezt a belátást, amire a magyar társadalom nagy része 1956 után kétségkívül eljutott, a katolikusok számára megerősítette az a tény, hogy a Szentszék tárgyalásokba bocsátkozott a magyar kormánnyal. Ezt a kettős felismerést, amely lehetőséget és egyúttal feladatot adott a magyar teológia számára, így fogalmazta meg Nyíri Tamás: `A marxista valláskutatás egyik fontos megállapítása, hogy nemcsak világméretekben, hanem a szocialista társadalomban is a marxizmus és a vallás huzamos egymás mellett élésére kell számítani, a katolikusok pedig rájöttek, hogy nem valamiféle katolikus társadalomra kell törekedniük, hanem arra, hogy a szocialista társadalomban éljenek katolikusként. Mindennek előzetes föltétele, hogy a teológia az eddigieknél sokkal reálisabban írja le, illetve irányítsa a hívő élet elméletét és gyakorlatát.`
Az 1964-es megállapodás azt is eredményezte, hogy az állam és az egyház együttműködésének hagyományos teológiai megalapozása valamiként érvényessé válhatott az ideológiailag ellenséges államra is. Ez tükröződik Cserháti József 1964-ben, az imprimatur szerint éppen a megállapodás aláírása előtti hónapokban lezárt egyháztani művében (Az egyház saját tanítása tükrében). Megjegyzem a hatszáz oldalas munkának csak mintegy tíz oldala foglalkozik e gyakorlatias kérdéssel. A püspöki kar későbbi meghatározó személyisége ezt írja: `Az állam az egyház részéről mindenkor elvárhatja saját tekintélyének alátámasztását, de az egyház is rászorul saját érdekében mindenkor az állammal való rendezett kapcsolatra.`
A sajátos magyar teológiai útkeresés másik keretfeltételét a katolikus teológia általános megújulása, az új irányok kijelölése kínálta a II. Vatikáni Zsinat éveiben. Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nemcsak az egyház és a mai világ viszonyát tárgyaló Gaudium et spes zsinati konstitúcióra kell gondolni, hanem azon pápai megnyilatkozások sorára is, amelyek ösztönzést jelentettek a magyar teológusok számára ahhoz, hogy számot merjenek vetni a szocialista társadalom kihívásaival. Persze a Gaudium et spes volt az, amely egyrészt ténylegesen nyitottabbá tette az egyházat a világ felé (bár ma már úgy látjuk, hogy a benne megfogalmazott várakozások túlságosan is a Golden Sixties optimizmusát tükrözték), másrészt kifejezetten igényelte, hogy az általános érvényű megállapításokat a helyi viszonyoknak megfelelően továbbfejlesszék, ami a katolikus teológia pluralizálódásához vezetett.
Ami a pápai megnyilatkozásokat illeti, XXIII. János Pacem in terris enciklikája volt az, ami az egyház elvi álláspontjának fenntartása mellett lehetővé tette a gyakorlati párbeszédet a más világnézetűekkel. VI. Pál pontifikátusa alatt pedig a teológia feladatai közül előtérbe került az evilági témák felé fordulás, az evilági problémákra adandó válaszok keresése, ami megnyilvánult a Popolorum progressio kezdetű enciklikában, illetve az 1971-es püspöki szinódusnak a társadalmi igazságosságról szóló záródokumentumában. A pápai enciklika a keleti tömbben már csak azért is kedvező fogadtatásra talált, mivel a kapitalizmus kritikáját adta (viszont hallgattak az Octogesima adveniens kezdetű apostoli levélről, amely szerint a marxizmus-leninizmus szükségszerűen totalitárius rendszerhez vezet). És ne feledkezzünk meg arról a gesztusról sem, hogy a zsinaton a Szentszék nem engedte elítélni a kommunizmust.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
