Arthur Wellesley Wellington

2007. augusztus 10. 13:40

(1769 - 1852)

Arthur Wellesley Wellington angol tábornok és államférfi 1769. május 1-jén született Dublinban. Etonban, majd Brightonban végezte középiskolai tanulmányait a grófi család sarja. Ezt követően Franciaországban, az angers-i katonai akadémián tanult.

1787-ben hadnagyi rangban lépett be a brit hadseregbe, 1793-ban már ezredes volt. 1794-ben a 33. angol gyalogos ezred parancsnokaként részt vett a koalíciós seregek flandriai hadjáratában. 1796-ban Indiába küldték, ahol 1798-ban már tábornokként szolgálta a brit koronát. Nagy érdemeket szerzett a dél-indiai marátha fejedelemségek elleni háborúkban: 1803-ban Aszainál, 1805-ben Argoumnál aratott nagy győzelmeket.

1805-ben visszatért Angliába, és még abban az évben a tory párt képviselője lett az angol parlamentben. 1807-ben Írországban Richmond herceg titkáraként dolgozott, majd 1808-tól visszatért a hadseregbe, és a portugáliai-spanyol intervenciós erők tábornokaként, 1809-től főparancsnokaként harcolt Napóleon seregei ellen. Először Portugáliát szabadította fel, majd benyomult Spanyolországba, és előbb Soult marsallt, aztán Victor tábornokot győzte le a talaverai, illetve a Torres Vedras melletti csatákban. Az ütközetekben megmutatkoztak jellemének erősségei: bátorság, szívósság és a védelem mesteri megszervezése. Wellington 1812-ben elfoglalta Madridot, majd a franciákat üldözve, behatolt Franciaország területére is, ahol 1814 márciusában bevette Bayonne-t, végül Toulouse-t; Napóleon lemondása után ő lett 1814-1818 között a Franciaországot megszálló koalíciós seregek főparancsnoka, ő képviselte Angliát az 1814-1815-ös bécsi kongresszuson. A király a szolgálataiért Duoro grófja és WeIlington hercege címeket adományozta neki.

Amikor 1815 márciusában Napóleon visszatért és visszaállította a császárságot, Wellington lett az angol-holland haderő fővezére, míg a porosz-orosz-osztrák erőket a porosz Blücher marsall vezényelte. 1815. június 16-án Blücher vereséget szenvedett Napóleontól Lignynél, a menekülő poroszokat egy francia hadtest üldözte, míg Napóleon június 18-án Waterloonál megtámadta Wellingtont. Napóleon 72 ezer, Wellington 67 ezer katona felett rendelkezett. Wellington igen szívósan védekezett a Hongoumont nevű tanya és a Mont-Saint-Jean közötti fennsíkon. A megerősített állásokban sorra visszaverte a francia támadásokat, Ney marsall lovasságának rohamait. Aztán a harctérre megérkező Blücherrel együtt (Napóleon pedig hiába várta a francia hadtestet) nagy győzelmet aratott Napóleon felett, aki végleg lemondott a trónról és Szent Ilona szigetére vitték a győztesek.

Wellingtont egész Angliában lelkesen ünnepelték, mint azt a hadvezért, aki végleg legyőzte az addig legyőzhetetlennek tűnő Napóleont. 1818-ban hazatért Angliába, és a tory Párt soraiban a tekintélyelvű, keménykezű politika és a rendteremtés legfőbb szószólója lett. Wellington a katonaság után nagy politikai karriert is befutott: IV. György király 1828-ban miniszterelnökké nevezte ki. A reformokkal szembeni kérlelhetetlen fellépése miatt az angolok a Vasherceg melléknevet adták neki. 1830-ig volt miniszterelnök, majd 1834-1835-ben a Peel-kormány külügyminisztere, 1841-1846 között tárca nélküli miniszter, 1842-től haláláig a brit csapatok főparancsnoka volt.

Wellington 1852. szeptember 14-én halt meg a Kent grófsági Walmer Castle-ban. A Londonban megrendezett gyászszertartáson az angol előkelőségek mellett részt vett egy „Napóleon” is, mégpedig a császárra nagyon hasonlító francia nagykövet, Walewski gróf is (Napóleon és a lengyel Maria Walewski hercegnő törvénytelen fia). Anglia nemzeti hősnek kijáró pompával temette el Wellington herceget, földi maradványait a londoni Szent Pál-katedrálisban helyezték örök nyugalomba, egy másik kiemelkedő hadvezér, Horatio Nelson admirális mellé.