Pozsonyig jutottak a bajor megszállók
2007. július 5. 15:00
"A bajorok teljes haderejét megsemmisítették a magyarok." Ez a rövid bejegyzés olvasható az egyik nyugati évkönyvben a 907. esztendőnél. A Pozsonynál vívott győzedelmes csata nem tartozik a sokat emlegetett eseményei közé, jóllehet az összecsapás kimenetele jelentősen meghatározta a magyarság történelmének alakulását. Írásunkkal a sorsdöntő ütközet 1100 éves évfordulójára emlékezünk.
Magyarok a Kárpát-medencében
A magyarok honfoglalása jelentősen átalakította a Kárpát-medence hatalmi viszonyait. Az Etelközt elhagyó magyar törzsszövetség 895-896-ban a Dunától keletre és északra eső morva, illetve bolgár fennhatóság alatt levő területeket foglalta el. Az egykori Pannónia provincia, azaz a mai Dunántúl a keleti frankok uralma alá tartozott. A terület része volt az ún. Oriens-nek, amelyet még Nagy Károly hozott létre a pannóniai avarok meghódolása után 803-ban.
A Bajorországnak alárendelt keleti tartomány a Dunántúlon kívül Sclaviniát és Carantaniát foglalta magában, székhelye kezdetben Lauriacum (Lorch-Enns) volt. Az Oriens élén Bajorország prefektusa állt, aki egyben határgrófként és az `avar limes őre`-ként tevékenykedett. 830-tól Pannóniát négy gróf uralma alá rendelték, ettől kezdve csak a Karoling Pannóniát nevezték Oriensnek. A 843-as verduni szerződés után pedig Sclavinia Bajorország része lett.
A magyarok 900 körül terjesztették ki uralmukat a Dunántúlra. A foglalás mikéntje még vitatott: vagy az itáliai hadjáratból visszatérő csapatok vettek részt a támadásban, vagy külön sereget indítottak a cél elérése érdekében. Az itáliai hadjárat a honfoglalás utáni első jelentősebb katonai akciónak tekinthető. A kalandozók Arnulf keleti frank király hívására indultak útnak, aki le akart számolni riválisával, I. Berengár királlyal. A magyarok Észak-Itáliát prédálták fel, Regino szerint Lombardia területére rontva öldökléssel, gyújtogatással könyörtelenül minden elpusztítottak.
899. szeptember 24-én a Brenta folyó mellett Berengár király keserűen megtapasztalta a kalandozók harcmodorát: az 5 ezer magyar 15 ezer fős sereg fölött diadalmaskodott. Ekkor keletkezett a híres modenai imádság: "A magyarok nyilaitól ments meg, Urunk, minket." Végül Berengár megegyezett a magyarokkal, aki komoly sarcot fizetett. Így a hadjárat igencsak jól jövedelmezett, mivel Arnulf zsoldja és Berengár hadisarca mellett a kalandozók jelentős zsákmányra is szert tettek.
A honfoglalás utáni közvetlen kalandozások a nyugatot is érintették, ám ekkor még sikerült megállítani a magyarokat, és a védekezés fontosságát jól mutatta Ennsburg erősségének a felhúzása. A Sváb Évkönyv bejegyzése szerint a hódítók 902-ben döntötték meg Morvaországot, és a terület végvidékké vált. A nyugat felé irányuló összecsapások vezettek a magyar törzsszövetség egyik jelentős vezérének, Kurszánnak a halálához.
Neve számos változatban (Curzan, Cusa, Chussal, Cussal) fennmaradt a latin forrásokban, míg a történeti irodalomban meghonosodott Kurszán szót Anonymusnak köszönhetjük. Minden bizonnyal részt vett a kalandozásokban, 895-ben a bizánci császár követe vele és Árpáddal állapodott meg a bolgárok elleni támadásról. Funkciója vitatott, egyes vélekedések szerint szakrális főfejedelem (kündü), mások szerint hadvezér volt. Egyes történészek szerint gyulaként, vagy horkaként akár a kabar törzs élén is állhatott.
Halálának ideje és körülménye is ellentmondásos, valószínűleg 904-ben halt meg, bár egyes adatok ezt 901-re vagy 902-re tették. Sorsa vagy a Fischa-folyó melletti vesztes ütközetben teljesedett be, vagy egy másik, inkább valószínűsíthető változat szerint a bajorok béketárgyalás ürügyén táborukba csalták, ahol őt és kíséretét egy lakoma közben orvul meggyilkolták.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
