Janus Pannonius

2007. március 28. 15:30

(1434-1472)

Janus Pannonius, az első kiemelkedő magyar lírikus, a hazai latin nyelvű humanista költészet megteremtője és legnagyobb alakja 1434. augusztus 29-én született Szlavóniában. Pontos születési helye és eredeti neve nem ismert, egyes források szerint Csezmiczei Jánosnak hívták, s tehetősebb horvát kisnemesi családból származott. Apját korán elvesztette, 13 éves koráig anyja, Vitéz Borbála nevelte és taníttatta. 1474-ben anyai nagybátyja, Vitéz János, a Hunyadiak tudós főembere a feltűnően eszes fiút Ferrarába, Guarino da Verona iskolájába küldte tanulni. Az itt eltöltött nyolc esztendő alatt Janus alapos humanista műveltségre tett szert, a latin és a görög nyelv mellett elsajátította a humanista poézis alapelemeit és gyakorlatát, s költővé érett. E korszakának fő műfaja az epigramma volt, annak is a szellemes, csipkelődő, szatirikus változata.

Szerelmi költészete is ebben a műfajban szólal meg először, sokszor meglepően szabad szájú erotikus versei arról tanúskodnak, hogy az ifjú költő meglehetősen mozgalmas és változatos szerelmi életet élhetett. Mestere, Guarino korán felismerte tanítványa költői tehetségét, s széles körben propagálta műveit, amelyek hamarosan ismertté és kedveltté tették az észak-itáliai humanista körökben.

1454-ben Janus Padovába ment, ahol a helyi egyetemen négy éven át kánon- és római jogot hallgatott. Ez időben nemcsak szellemi látóhatára és műveltsége bővült, költészete is új irányt vett: felfedezte és jelentősen gazdagította a panegyricus műfaját, amelynek legmaradandóbb darabja a Guarinóról írt dicsőítő ének.

Az egyetem elvégzése után itáliai körutat tett, majd 1458-ban nagybátyja hívására visszautazott Magyarországra. Vitéz János ekkor lett Mátyás király mindenható kancellárja, így egyengetni tudta képzett és tehetséges unokaöccse közéleti pályafutását. Janus előbb királyi személynökként kamatoztatta jogi tudását, majd a királyné kancellárja lett. 1459-ben Mátyás a pécsi püspökség élére állította, s ezzel az ország egyik legbefolyásosabb emberévé tette.

Beilleszkedése a hazai környezetbe azonban nem volt zökkenőmentes: alig akadt egy-két szellemileg egyenrangú társa, s költészetének sem volt igazán értő közönsége. A körülmények változása újabb váltásra ösztökélte, s fő műfaja a személyes líraiságú elégia lett. Írt ugyan Mátyás politikáját propagáló verset is, ám legtöbb művében a fő szerep a személyesség, a saját testi-lelki szenvedéseiről, az anyja iránti szeretetről szóló vallomásé lett.

1465-ben Mátyás követeként ismét Itáliába látogatott, Velencében és Rómában tárgyalt a török elleni segély ügyében. Ugyanakkor pápai engedélyt szerzett Vitéz János pozsonyi egyeteméhez, kódexeket vásárolt a király és maga számára, s új ismeretségeket kötött, többek közt Marsilio Ficinóval, a neoplatonizmus vezető képviselőjével.

Az olasz út költészetének újabb ösztönzést jelentett, ám a Mátyással való kapcsolatában már a válság jelei mutatkoztak. Nem lett még teljesen kegyvesztett, ám régi befolyását nem tudta visszaszerezni. E válságot növelte egyre súlyosbodó tüdőbaja is, így egyre több időt töltött Pécsett, ahol görögből fordított, s a költészet mellett filozófiával is foglalkozott.

1471-ben végleg szembefordult Mátyással, s nagybátyja mellett tevékeny szerepet vállalt a király elleni összeesküvésben. Mátyás az összeesküvőket elfogatta, kivéve Janust, aki Itáliába akart menekülni. Útközben azonban meghűlt, tüdőgyulladást kapott, s a Zágráb melletti Medvedgradnál 1472. március 27-én meghalt. A kiengesztelődött király később Pécsett eltemettette, s műveit összegyűjtette a Corvina könyvtár számára.

Csupán 38 évet élt, ám mégis terjedelmes és sokrétű életmű maradt utána: több száz epigramma, két kötetnyi elégia, nagyszabású panegyricusok, episztolák, vers- és prózai fordítások. Köztük olyan máig ható remekművek, mint a Búcsú Váradtól, a Pannónia dicsérete, Egy dunántúli mandulafáról, a Galeotto Marzióhoz írott költői levele. A magyar irodalomban Janus-szal új típusú költő jelentkezett, a tudatos és öntudatos alkotó, ki egyéni érzéseit, gondolatait fontosnak, közérdekűnek tartja, s az alkotást hivatásnak, benső, személyes ügynek tekinti. Gerézdi Rabán szerint ő "az első nagy magyar lírikus, bár egy magyar nyelvű verssor sem maradt utána, csak latinul énekelt."