Vízépítési cölöprendszer maradványai a népvándorlás kori muhi átkelőhelynél

2002. november 11. 11:06 Szlabóczky Pál

A 80-as évek végén egyre inkább vízszint fölé bukkanó és a beágyazó földből kimosódó cölöprendszert - 1993. január 4.-én a befagyott tó jegén megközelítve - közelebbről is szemrevételeztem. Az egymástól kb. 200 m-re lévő két cölöpcsoport közül a nyugati érdekes különösen, viszonylag nagyobb méretei miatt. A jég alatt felismerhető elemi cölöpök burkoló területe kb. 11 X 18 m szabályos téglalap, ami a 60-as évek elején kiadott un. „katonai 10.000-es” térképen még látható, de a kavicsbánya létesítésével elkotort régi medernyom jobb partján, hosszanti irányával azzal párhuzamosan helyezkedik el. Az egykori partél mentén először egy erősebb szerkezetűnek épített iker cölöpsor húzódik, amit még két sor követ, összesen 1,2 m szélességben, eredetileg legalább 18 m hosszúsággal. A cölöprendszer ezen sűrűbben fennmaradt részén az elemi cölöpök tengelytávolsága kb. 0,5 m. A cölöpfejek a helyszíni szemle időpontjában kb. 70 cm-el emelkedtek a jég (vízszint) fölé. A körülmények alapján a cölöpök hossza legalább 2-3 m lehet. Ez a cölöp telepítési mód a kikötői partfalak XVII-XIX. századi építési módjához hasonlatos. (Tokaj, Poroszló?) Ettől a sűrűbben épített cölöpsávtól, a mederre merőlegesen kifelé haladva még két cölöpsor maradványai ismerhetők fel 5+5 m távolságban. Ez a kikötői dokk tartószerkezete lehetett?

A nyugati cölöprendszeren belül a helyszíni szemlén felismert elemi cölöpszám: 35 volt. (A helyszíni szemlémet zavarta, hogy a jég kellő vastagságú volt ugyan, de a felmelegedés miatt nagy csattanásokkal repedezett, elsősorban a cölöprendszer környezetében.) Az egyik oszlopból mintát vettem, ami megbízható, szakavatott vizsgálatokra vár. A partfali cölöpök keresztmetszete 40 X 40 cm, durva megmunkálással. Anyaga kemény tölgyfa. Megjegyzendő, hogy a víz (talajvíz) alatti tölgyfa cölöpök teherbíró élettartama 1000 év, volt MÉLYÉPTERV-es kollégánk Andai Pál mérnök adatgyűjtése szerint (lásd „A mérnöki alkotás története”, 1959. c. könyvét. A két folyó együttes jelen időszaki mértékadó kisvízi szélessége 30-40 m, sodorvonali vízmélysége 0,8-1 m. Középvízi szélessége 40-50 m, mélysége 1,5-2,5 m, zátonyos, örvénygödrös meder fenékkel. Feltételezhetően a múlt századi nagy erdőirtások előtt a vízjárása kiegyenlítettebb volt, így főként a kisvízi méretek valamivel nagyobbak voltak. Az is valószínű, hogy itt is több ágra szakadt a meder, csak úgy, mint a feljebb és lejjebb is a kikövetkeztethető a meder maradványokból. Mind ez indokolta, hogy lóháton vagy szekerekkel nagyobb népességgel már csak ártéri hídon lehetett itt átkelni, mint az augusztus havi kis víznél a muhi csata idején is.

A Sajó-völgy ezen térségében a talajvíz szintje a 1980-as évek előtt sohasem süllyedt le a mait megközelítő szintig, tehát a cölöprendszer megmaradt részének teteje azideig legalább 0,5-1 m-el volt a mindenkori minimális talajvízszint és természetesen több méterrel a föld szintje alatt. Így védve volt a fabontó bakteriális folyamatoktól. Az ismertetett nagyobb területű cölöprendszertől keletre kb. 200 m-rel , egy másik, de jóval kisebb méretű, teherbírású párhuzamos cölöprendszer áll ki a tó vizéből, de még mindig távolabb a mai élő folyómedertől. Ez már inkább emlékeztet egy egykori hídpillér alapozási művére. Amennyiben feltételezzük, hogy a cölöprendszerek annak a hídnak a maradványai, ami már a muhi csatában is nagy szerepet játszott, akkor a híd helyzetét és közvetlen környezetét a 2. ábra szerint értelmezhetjük erősen leegyszerűsítve, az egyébként felismerhető, nagyszámú geomorfológiai elem ábrázolásának ritkításával. Ez a történelmi jelentőségű híd közvetlenül a Sajó-Hernád folyó egyesülése alatt volt, ott ahol az árterület leszűkül kb. 1 km szélesre. Az előző időszakokban a két folyó összefolyása északabbra lehetett az Ónodi Várnál, majd feljebb majd még feljebb a medernyomok feldolgozása alapján. Az átkelőhely körzetének ősrégészeti jelentőségét mutatja az is, hogy a 2. számú pillértől nyugatra, a bányászat által feltárt kavicsréteg tetején, szinte lépésenként találhatók őskori kőeszközök (mezolith?) csak úgy, mint innen 1-2 km-rel északabbra is egy régebbi medermaradvány, mérnöki munkákkal feltárt térszínén. (Ezeket a lelőhelyeket a 2. ábrán D jelöli.) Nem véletlen az sem, hogy az átkelőhely keleti hídfőjénél található a mai napig lakott, egykori pálos rendi vendégfogadó (a Kuklai plébános úrról szóló TV riportfilmre talán emlékeznek néhányan ...). Az átkelőhely mindkét irányba történelmi országútban folytatódik: Tiszalúc-Szerencs, illetve Emőd-Szihalom felé. (Erről Anonymus Gesztájában részletesen olvashatunk...)

A térségben végzett több évtizedes alkalmazott földtani, mérnöki munkásságom alapján úgy vélem, hogy a híd építése óta az élő folyómeder több száz méterrel átvándorolt keleti irányba a 2. ábrán jelöltek szerint. Ezen vándorlás fajlagos sebessége a vízrajzi felvételezések alapján 1-5 m/év. Tehát az élő folyómeder, cölöpcsoportoktól mai helyéhez szükséges vándorlási idő csak néhány évszázadnyi. Ezért feltételezhető, hogy akár még 4-500 évvel ezelőtt is a főmeder az 1-es cölöprendszer mellett haladt. A meder vándorlás oka a Taktaköz, jelenleg is tartó erőteljes dm/évszázados nagyságrendű süllyedése. Milyen társadalmi tényező indokolhatta, hogy kétségkívül a Tatárjárás előtti időkben, egy ilyen nagyméretű stabil, akár évszázadokat is kiszolgáló ártéri híd (és kikötő) rendszert építsenek? A gleccser vándorlások feljegyzései alapján ismert, hogy a népvándorlás kori tartós száraz időszakokban (Kr. u. IV-X. század között) olyan kényszerű kelet-nyugati irányú néptömeg mozgások voltak, ami során a kiszáradó kelet-európai füves puszták nomád tömegei új életlehetőséget kerestek, a Kárpát-medence közepén lévő, legnyugatibb európai füves pusztán (sztyeppén). Ilyen ismert népességáramlási időszakok

• Kr. u. 375-454 között Hunok, Alánok (Jászok)
• 567-796 között az Avarok
• 895 után a Magyarok, Kazárok, majd Besenyők és Kunok.

A felsorolásból is kitűnik, hogy évszázadokon át, de azon belül egymást követő évek megfelelő évszakaira koncentrálva, feltehetőleg 10 ezres nagyságrendű néptömegek vonultak ismételten a Kárpát-medence belsejébe állatállományukkal, felszerelésükkel, szekerekkel, főként a Duna-Tisza közi egykori füves pusztára. Mivel ezek a népmozgások tervszerűek voltak, egy-egy vándorlási periódust is több szakaszra kell osztani, ahol először valamilyen katonai-építő egység haladt, ezt követte a fő népesség állatállománnyal, szekerekkel, majd az utóvéd.

Tehát úgy tűnik, hogy a száraz periódus évszázadaiban lehettek olyan időszakok, amikor a több tízezres nagyságrendű tömegvándorlás során stabil átkelőhely építésére vállalkoztak, hiszen az útvonal ezen a „szűk szelvényén” át csak így volt biztosítható a folytonos sebességű haladás. S miért itt? Ha rátekintünk Európa ősföldrajzi értelmezésű térképére könnyen belátható, hogy a keleti népek ezen utolsó lehetséges életterére az út az északi és déli tengerek között a legkisebb energia-felhasználással csak a Keleti Kárpátok azon legalacsonyabb hágóján át vezethetett, ahol geológiai-hegyszerkezeti okok miatt a hágót megközelítő folyóvölgyek völgyfői legközelebb esnek egymáshoz. Ez a Dnyesztertől a Tiszáig haladva a Vereckei Hágó két oldalán, az Opor és a Latorca forrásvidékén át adott (3. ábra). Az itt szükséges „erőltetett menet” úthossza 80 km, ami lovasságnak 2-3 nap, családos szekér karavánoknak, némi állatállománnyal 3-5 nap járás lehetett. Az innen északabbra, illetve délebbre eső, történelmileg kétségkívül használatos átkelőhelyek fajlagos élő energia igénye legalább 30-50 %-kal több, a kétoldali legeltető területek között. Átérve azután a Kárpát-medence belső peremére, a korabeli vízrajzi, domborzati és erdősültségi viszonyok egyértelműen ívesen a Bodrog irányába jelölték ki a tömeges népvándorlás lehetséges útvonalát. Itt elérve korabeli nevén Hímesudvart (Tokajt), majd Szerencset, az út Tiszalúcon át csak délnyugati irányba haladhatott, a Köröm-muhi átkelőhely irányába. Ettől északabbra ugyanis a terep hullámos és a 600 mm/év csapadék izohieta vonal mentén zárt tölgyerdők, délebbre pedig ártéri erdők akadályozták volna a tömeges haladást és az állomány is csak a sík mezőségen terhelhető. Tehát ez a muhi átkelőhely a népek országútjának egy olyan behatárolt pontja, ahol két „tölcsér” alja ér egymásba ...

Felmerülhet még a kérdés, hogy ismert volt-e 1000-1500 évvel ezelőtt olyan műszaki megoldás, amivel egy ilyen nagy híd (kikötő) rendszert megépíthettek volna? A választ az ókorból ismert és nyomaiban még ma is tanulmányozható kínai cölöp és kötél (lánc) szerkezetes hidak adják meg, amelyekről szintén beszámol Andai Pál könyve.

Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az európai és így a Kárpát-medencebeli kultúrtörténeti kutatásoknál az ismeret-elmélet forrását visszafelé haladva a római-görög-egyiptomi-mezopotámiai történelemben gyökereztetik, de adva volt egy másik kultúrtörténeti forrás is, a kelet-ázsiai, amiről mind máig alig tudunk valamit, ahogy erre Simonyi Károly is rámutat „A fizika kultúrtörténete” (1986) c. remekművében.

Szlabóczky Pál okl. geológus mérnök előadása az 1995. április 19.-i veszprémi archeogeológiai ankéton.