A magyar támadás

2002. augusztus 14. 14:26 Marc Bloch

A francia történész La société féodale (A feudális társadalom) címû monográfiájának ez a fejezete nem került be a Marc Bloch mûveibõl készült válogatásba (A történelem védelmében), Budapest, 1974. Válogatta, az elõszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.

A hunokhoz hasonlóan, a magyarok is meglepetésszerûen jelentek meg Európában, és a középkori írók, akik túlságosan is jól megismerhették õket, már igen korán naiv megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a római írók nem említik õket. A magyarok korai történelme jóval zavarosabb a hunokénál, mivel a kínai források, amelyek korábbi idõkre nyúlnak vissza, mint a nyugatiak, végigkövetik ugyan a "Hiung-Nu"-k útját, azonban a magyarokról nem ejtenek szót.

Az bizonyos, hogy az új támadók is az ázsiai sztyeppék sajátos és jellegzetes nomád világához tartoztak, sokféle nyelvek kavalkádjában ugyan, ám környezetük hasonlósága miatt meglepõen azonos életmódot folytattak: lótenyésztõk és harcosok voltak, akik a kancáik tején és vadászatuk, halászatuk gyümölcsein éltek, természetes ellenségeként a területük peremén élõ földmûvelõ közösségeknek. A magyar nyelv alapszerkezetében a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, mai szólásmódjában egyes szibériai õslakók nyelvéhez áll legközelebb. Vándorlásai során azonban az eredeti etnikai törzs számos törökül beszélõ csoporttal bõvült, s részesült erõs civilizációs hatásukból1.

Már 833-ban találkozunk a magyarokkal, akiknek a neve ekkor bukkan fel elõször, amint az Azovi-tenger környékén élõ letelepedett népeket – a kazár kaganátust valamint a bizánci telepeseket – zaklatták. Hamarosan már a Dnyeper-vonal elvágásával fenyegettek, amely ekkor rendkívül fontos kereskedelmi útvonal volt, ahol az északi prémek, az orosz erdõk méze és viasza, valamint a mindenfelõl elhurcolt rabszolgák kerültek eladásra piacról piacra konstantinápolyi vagy ázsiai aranyért, áruért cserébe. A besenyõk azonban, egy új horda, amely késõbb indult útnak az Urál mögül, szüntelenül nyugtalanította a magyarokat.

A dél felé vezetõ utat sikeresen zárta el elõlük a bolgár birodalom, s a kényszerû visszavonuláskor egyik csoportjuk a keletebbre lévõ sztyeppékre húzódott vissza, nagyobbik részük viszont 896 körül átkelt a Kárpátokon, hogy elfoglalja a Tisza és a közép-Duna menti síkságot. Ez a hatalmas terület, amelyet oly gyakran dúltak fel a IV. század óta, hatalmas fehér folt volt a korabeli Európa térképén; a krónikás Prümi Regino “magányos” szóval jelöli, bár ezt nem kell szó szerint értenünk.

A különféle népek, amelyeknek korábban fontos települései voltak itt, vagy amelyek átutazóban voltak, minden bizonnyal hagytak maguk után kisebb csoportokat. Az idõk folyamán számos szláv törzs is letelepedett itt, települések azonban csak szórványosan maradtak fenn, ugyanis a magyarok érkezése után a földrajzi nomenklatúra, beleértve a folyókat is, majdnem teljes átalakuláson ment keresztül. Továbbá, miután Nagy Károly szétzúzta az avarok hatalmát, már nem volt semmilyen szilárdan szervezett hatalom, amely komolyabb ellenállást fejthetett volna ki a támadókkal szemben. Egyetlen ellenfelük néhány morva fõnök volt, akiknek nem sokkal korábban sikerült a terület északnyugati sarkában egy viszonylag erõs fejedelemséget létrehozniuk, amely ekkor már hivatalosan keresztény volt – ez volt az elsõ próbálkozás egy tisztán szláv állam létrehozására.

Ám a magyarok támadása 906-ban egyszer s mindenkorra megsemmisítette azt. Ezután a magyarok történelme új fordulatot vett. Aligha nevezhetjük õket a továbbiakban nomádoknak a szó szoros értelmében, mivel ettõl kezdve állandó településeik voltak a síkságon, amely ma is a nevüket viseli. Innen bandákba verõdve támadták meg a környezõ országokat, de nem azért, hogy elfoglalják azokat. Egyetlen céljuk a rablás volt, és hogy zsákmánnyal megrakva térjenek haza. Simeon cár halála után, 927-ben a hanyatló bolgár birodalom megnyitotta az utat a bizánci Trákia felé, amelyet többször kifosztottak.

A nyugat, amely sokkal kevésbé volt védett, különösen csábította a magyarokat, s már korán felfigyeltek rá. Már 862-ben, amikor még át sem keltek a Kárpátokon, egy magyar sereg egészen a német határig nyomult elõre. A harcosok közül sokan késõbb részt vettek Arnulf német király szolgálatában a morvák elleni háborúban. 899-ben hordáik végigsöpörtek a Pó-síkságon, a következõ évben pedig Bajorországon. Innentõl kezdve alig telt el olyan év, amikor az itáliai és a németországi, késõbb a gall monostorok évkönyvei nem jegyezték fel egyik vagy másik provinciáról, hogy: “a magyarok feldúlták azt”. Észak-Itáliát, Bajorországot és Svábföldet sanyargatták leginkább. Az Enns folyón túlra esõ minden terület, ahol a Karolingok határõrséget állítottak fel és földeket különítettek el apátságaik számára, elhagyatottá vált. De a portyák jóval e határokon túlra is kiterjedtek.

A magyar hadjáratok távolsága bárkinek a képzeletét zavarba hozná, ha nem venné figyelembe azt a tényt, hogy a magyarok a nyílt sztyeppéken hozzászoktak a hosszú pásztorutakhoz, amelyekre, bár jóval szûkebb keretek között, továbbra is sor került a dunai pusztákon. A sztyeppék gulyásainak – akik már ekkor részben rablók is voltak – nomádizmusa felkészülés volt a banditák nomád életvitelére. 906-ban támadtak elõször észak-keletre, azaz Szászország – hatalmas terület az Elba és a Középsõ-Rhőne között – felé, amit késõbb rendszeresen feldúltak. Itáliában egészen az Otrantóig jutottak. 917-ben a Vogézek erdõségén és a Saales szoroson keresztül eljutottak a Meurthe környéki gazdag apátságokhoz. Ekkortól kezdve Lotaringia és Észak-Gallia lett az egyik gyakori célpontjuk. Innen tovább merészkedtek Burgundia felé, egészen a Loire-tól délre esõ vidékekig.

Noha síkvidéki emberek voltak, ha úgy adódott, nem féltek az Alpokon való átkeléstõl sem. 924-ben, Itáliából jövet, a hegyek adottságait fondorlatosan kihasználva rohanták meg Nîmes körzetét. A szervezett seregekkel szembeni csatákat sem kerülték mindig el, bár az eredmény változó volt. Rendszerint azonban az országokon való gyors átszáguldást kedvelték: igazi barbárok voltak, akiket fõnökeik ostorral hajtottak a csatákba, félelmetes harcosok, az oldaltámadások mesterei, könyörtelenek az üldözésben.

Találékonyan menekültek meg a legnehezebb helyzetekbõl is, akár folyón kellett átkelniük, akár a velencei lagúnákon. Sietősen csónakokat készítettek bõrbõl vagy fából. Pihenõhelyeiken felverték sátraikat – amilyeneket a sztyeppei népek használnak, vagy elsáncolták magukat egy elhagyott apátságban, ahonnan megtámadhatták a környezõ vidéket. Ravasz barbárokként, a szükséges hírekkel elõreküldött követeik révén ellátva – akik tárgyalások helyett inkább kémkedéssel voltak megbízva –, igen hamar átlátták a nyugati politika meglehetõsen ügyetlen cseleit. Értesültek az interregnumokról, amelyek különösen kedveztek a portyáiknak, és profitáltak a keresztény hercegek közötti széthúzásokból is, hol az egyik, hol a másik szolgálatába állva.

Miként a banditák minden korban, néha a magyarok is pénzt követeltek a meghódított népektõl életük fejében, néhányuktól pedig rendszeres adót hajtottak be: Bajorország és Szászország évekig volt kénytelen alávetnie magát ennek a megaláztatásnak. E módszerek azonban aligha voltak keresztülvihetõek a Magyarországot határoló területeken kívül, máshol nemes egyszerûséggel raboltak és gyilkoltak. A szaracénekhez hasonlóan ritkán támadtak meg erõdített városokat, ha mégis, többnyire kudarcot vallottak. Így jártak Kijev falai alatt még a Dnyeper környéki hadjárataik idején. Pavia volt az egyetlen fontos város, amit sikerült elfoglalniuk. Az elszigetelt falvak és a külvárosi vagy a városfalakon kívül álló apátságok különösen féltek tõlük.

Úgy tûnik ugyanis, hogy a magyarok szívesen szedtek foglyokat, gondosan kiválogatva a legjobbakat. Elõfordult, hogy az egész lakosságot lemészárolták, csupán a fiatal nõk és kisfiúk életét kímélték meg – hogy kielégítsék szükségleteiket és vágyaikat, ám többnyire, hogy eladják õket. Attól sem riadtak vissza, hogy idõnként a nyugati piacokon árulják õket, mint a barmokat, ahol nem minden vásárló volt finnyás az áru eredetét illetõen. 954-ben egy, a Worms külvárosában elfogott, nemesi családból származó lányt kínáltak eladásra saját városában.2 Ám többnyire a szerencsétleneket a Duna környékére hurcolták, hogy a görög kereskedõknek kínálják fel õket.

A magyar “kalandozások” vége

A magyar betörések idején, 955. augusztus 10-én Nagy Ottó, a keleti frankok királya, egy dél-németországi portyáról tudomást szerezvén, a Lech folyó partján megtámadta a hazafelé tartó magyar bandákat. Véres csatában diadalmaskodott felettük, s gyõzelmének híre otthonáig elért. A sors úgy rendelte, hogy ez a “kaland” legyen az utolsó. Bajorország határain az ellenségeskedés a továbbiakban határcsatározásokra korlátozódott. Hamarosan, karoling szokás szerint, Ottó újraszervezte a határõrséget. Két õrgrófságot hozott létre: egyiket az Alpokban, a Muron, a másikat északabbra, az Enns vonalán. Ez utóbbiból lett nem sokkal késõbb a keleti határõrség, az Ostarrichi, amelybõl Ausztria neve ered, s amely már a X. század végére magába foglalta a bécsi erdõket, majd a Lajtát és a Moravát a XI. század közepén. Az õrgrófságok létrehozása Ottó kiváló taktikai érzékérõl tanúskodott, hiszen morális hatása ellenére önmagában a Lech-mezei csata még nem tett volna pontot a portyák végére. A magyarok, akiknek a saját területét nem érintette a csata, messze nem szenvedtek akkora vereséget, mint például korábban az avarok Nagy Károlytól. Egyetlen seregük kudarca nem változtatta volna meg az életformájukat, hiszen szenvedtek már hasonló vereséget korábban is. Az igazság az, hogy 926-tól egyre ritkábban vállalkoztak hosszabb kalandokra, bár ezek jóval kegyetlenebbek voltak, mint a korábbiak. 954-tõl abbamaradtak itáliai hadjárataik is, bár itt döntõ ütközetre nem került sor. Délkeleten 960 után a trákiai portyákat szerény kalózakciók váltották fel. A hadjáratok megszûnésének okai minden bizonnyal mélyebben gyökereztek, azonban csak ekkor kerültek felszínre. Az õsi hagyományokra épülõ, hosszú fosztogató hadjáratok nem mindig voltak egyértelmûen kifizetõdõek. A hordák rémisztõ pusztulást hagytak maguk után mindenütt, aligha volt lehetséges azonban, hogy hatalmas mennyiségû zsákmánnyal megrakodva térjenek haza. A rabszolgák, akik gyalog követték a harcosokat, lelassították mozgásukat, ráadásul nehezen lehetett megakadályozni a szökéseket. A források gyakran beszélnek menekülõkrõl: egyik esetben egy Reims környéki plébános szökésérõl kapunk hírt, aki egészen a Berry-ig volt kénytelen követni elfogóit. Egy éjszaka megszökött, napokig bujkált a mocsarakban, s mire végül visszajutott a falujába, majd kibújt bõrébõl, hogy elmondhassa kalandjait.3 A korabeli silány útviszonyok mellett, ellenséges környezetben a kincsek szekerekkel történõ elhordása jóval nehézkesebb és viszontagságosabb volt, mint például a vikingek esetében, akik akadálytalanul hajózhattak végig Európa folyóin. Ráadásul a letarolt szántóföldek gyakran nem biztosították a megfelelõ abrakot a lovaik számára, a bizánci tábornokok ugyanis jól tudták, hogy “a legnagyobb akadály, amivel a magyarok háborúik során szembesültek, a legelõk hiánya volt” 4 . Útjaik során a magyar harcosoknak több csatát kellett megvívniuk, s még ha sikeresek voltak is, ezek a rajtaütések megtizedelték soraikat. Meg kellett küzdeniük a járványokkal is. 924-ben írt évkönyvének vége felé (amelyet napról napra jegyzett), Reimsi Flodoard lelkész örömmel jegyzi fel a frissen szerzett híreket, miszerint a Nîmes környékét fosztogatók többsége meghalt vérhasban. Ráadásul idõvel megnõtt az erõdített városok és várak száma, s így ellenõrizhetõvé vált a lovasok számára egyedül kedvezõ nyílt terep. Végül, úgy 930-ra a kontinens gyakorlatilag megszabadult a vikingek rémálomszerû támadásaitól, így az uralkodók és elõkelõk szabad kezet kaptak a magyarokkal szembeni fellépésre és a hatékonyabb ellenállás megszervezésére. Ilyen szemszögbõl nézve az eseményeket, Ottó erõfeszítéseinek döntõ fontossága nem annyira a Lech-mezei gyõzelemben, mint inkább az õrgrófságok létrehozásában rejlik. Számos indok késztette tehát a magyarokat arra, hogy az egyre kevésbé jövedelmezõ, és egyre több életet követelõ kalandjaikkal felhagyjanak. Mindazonáltal ezen indokok nem bizonyultak volna ilyen hatásosaknak, ha maga a magyar társadalom nem ment volna keresztül lényeges változáson. Errõl a változásról azonban a források szinte semmit sem mondanak. A magyarság is, miként sok más nemzet, csak a kereszténység felvétele és a latin kultúra elfogadása után kezdett évkönyvet vezetni. A benyomásunk mindenesetre az, hogy az állattenyésztés mellé lassacskán felzárkózott a mezõgazdaság is: a pásztorkodó közösségek nomadizmusa és a szilárd mezõgazdasági kultúra közötti életmód lassú átalakulásának vagyunk tanúi. 1147-ben Freisingi Ottó, bajorországi püspök, aki a keresztes hadjárat során érkezett Magyarországra, megfigyelhette a korabeli magyarság életmódját. Nádból (ritkábban fából) készült kunyhóikat a hideg évszakok során használták menedékként, “nyáron és õsszel sátrakban laktak”. Nem sokkal korábban egy arab földrajztudós hasonlót jegyzett fel az alsó-volgai bolgárok életmódjáról. A kisméretû falvak költöztethetõek voltak. Valamivel a kereszténység felvétele után, 1012 és 1015 között zsinati határozat született arról, hogy a falvak nem költözhetnek túl messze a templomuktól. Ellenkezõ esetben bírság fizetésére és visszaköltözésre voltak kötelezve5 . A kiterjedt portyák megszûntek tehát. Afelõl sincs kétségünk, hogy az aratásért érzett felelõsség fontosabbá vált, mint a nagy nyári vándorutak, amiket viszont a rabló életmód megkövetelt. Lehetséges, hogy a beolvadó idegenek jóvoltából, azaz a nomádizmussal már régen felhagyó szláv törzsek, vagy a korai nyugati mezõgazdasági civilizációkból érkezett foglyok hatására, a magyarok életmódjában bekövetkezett változások összhangba kerültek a mélyreható politikai változásokkal. Homályosan érzékeljük csak a korai magyarságnál a valódi vagy feltételezett vérrokonsággal összekötött kis közösségek fölött álló nagyobb, ám nem túl stabil csoportosulások létét. Bölcs Leó császár a következõket írja róluk: “mihelyst a csatának vége, õk nemzettségekbe (genh) és törzsekbe (julai) szóródnak szét”. Ez a szervezet sok hasonlóságot mutat a napjaink Mongóliájában találhatóhoz. Már akkoriban, amikor a magyarok még a Fekete-tengertõl északra tartózkodtak, kísérlet történt arra, hogy a Kazár állam mintájára egy “hatalmas urat” (a latin és a görög források így nevezik) emeljenek a többi törzsfõnök fölé, s egy bizonyos Árpádot választottak fejedelemmé. Ettõl kezdve, bár nem lenne pontos, ha egységesített államról beszélnénk, az Árpád dinasztia tartotta magát vezetésre rendeltnek. A X. század második felében, harc árán bár, de sikerült az egész nemzet felett elismertetniük uralmukat. Letelepedett lakosságot, vagy olyat, amely csak a meghatározott területen belül költözködött, könnyebb volt leigázni, mint a vándorló életmódot folytató nomádokat. A stabilizáció, úgy tûnik, 1001-re befejezõdött, amikor Vajk herceg, Árpád leszármazottja, felvette a királyi címet6. A nyugati királyságok és fejedelemségek mintájára, példájukat követve a fosztogató és kalandozó hordák viszonylag laza társulása szilárd, saját szülõhazájában gyökerezõ állammá alakult át. A legádázabb küzdelmek sem akadályozhatták meg a civilizációk közötti kapcsolat létrejöttét, amely során a fejlettebb kultúra befolyással bírt az elmaradottabbra. A nyugati politikai intézmények befolyása mély hatásokkal járt, többek között megváltoztatta az emberek szemléletmódját. Mielõtt Vajk királlyá kiáltatta ki magát, a keresztségben már felvette az István nevet, amelyet az egyház megõrzött számára azáltal, hogy a szentjei közé emelte. Miként Kelet-Európa minden hatalmas vallási “senkiföldjéért”, Morvaországtól Bulgáriáig és Oroszországig, a pogány Magyarországért is elõször két térítõ csoport versengett egymással, amelyek a kereszténység két nagy irányzatát képviselték: a bizáncit és a rómait. A magyar törzsfõket Konstantinápolyban keresztelték meg, s görög szertartású monostorok még a XI. században is mûködtek Magyarországon. De a bizánci missziók, amelyek túl messzirõl jöttek, arra voltak rendelve, hogy végül alulmaradjanak riválisukkal szemben. A királyi házak közeledése egymás felé többnyire házasságokban nyilvánult meg. Magyarországon e kapcsolatfelvétel következtében az ország megtérítését a bajor papság végezte, különösképpen pedig Pilgrim püspök, aki 971 és 999 között volt passaui püspök. Székhelyébõl olyan missziós érsekséget kívánt létrehozni, amely a magyarok számára ugyanazt a szerepet játszhatta volna, mint Magdeburg az Elbán túli szlávoknak, vagy Bréma a skandinávoknak. Sajnos azonban Magdeburggal és Brémával ellentétben Passau csupán egyszerû püspökség volt, egy a Salzburghoz tartozó egyházmegyék közül. Számított-e ez egyáltalán? Passau püspökei, akiknek egyházmegyéjét a VIII. században alapították, a római idõktõl kezdve a dunai Lorch erõdben székelõ püspökök utódainak tartották magukat. Engedve a kísértésnek, hiszen minden porcikájában erre vágyott, Pilgrim több hamis bullát adott ki, amelyben Lorch várát “Pannónia” érseki székhelyeként ismerte el. Már csak az õsi tartomány megalapítására volt szükség. A magyarországi “Pannónia” püspökségei Passau köré csoportosultak volna, amely elszakadva Salzburgtól, visszaszerezné állítólagos õsi méltóságát. Ám sem a pápák, sem a császárok nem adták áldásukat a tervre. Ami pedig a magyar hercegeket illeti, még ha készek is voltak a keresztségre, erõsen ellenálltak annak, hogy a német fõpapságnak rendeljék alá magukat. Elõnyben részesítették a cseh vagy akár a velencei papok által kinevezett misszionáriusokat, majd püspököket. Amikor pedig 1000 táján István létrehozta pápai jóváhagyással, állama papi hierarchiáját, azt saját érseke alá helyezte. A halála utáni hatalmi harcok sem veszélyeztették komolyabban mûvét, bár átmenetileg bizonyos pogány törzsfõnökök helyzete megerõsödött. A felkent király és az érsek által támogatott kereszténység a korábbinál mélyebb vallási hátteret nyújtott, s ezáltal – Freisingi Ottó szavaival élve – a “scythiaiak” végsõ letelepedése azt eredményezte, hogy a korábbi idõk félelmetes portyázó életmódja elveszett a szántóföldjeik és legelõik változatlan horizontjában. A szomszédos Németország uralkodóival továbbra is gyakoriak voltak a háborúk, ám ekkor már két szilárd állam királyai álltak egymással szemben7 .

Jegyzetek

1 Valószínûleg a magyarság idegenek által használt elnevezése (pl. Hungarian) is török eredetû. Ez igaz lehet legalább egy elemére a “magyar” névnek is, amelyrõl egyre inkább úgy tûnik, hogy eredetileg csupán egyetlen törzsre alkalmazták.

2 Lantbertus, Vita Heriberti, c. I in M.G.H., SS., IV, 741. old.

3 Flodoard, Annales, 937.

4 Leo, Tactica, XVIII, 62.

5 K. Schünemann, Die Entstehung des Städtewesens in Südosteuropa, Breslau, n.d., 18–19 old.

6 A magyar királyság megalapításának némileg zavaros körülményeirõl, cf. P. E. Schramm, Kaiser, Rom und Renovatio, I, 1929, 153 et seq. old.

7 A “rendkívül feudális” Európa etnológiai térképének története itt nem érint minket közvetlenül. Az mindenesetre megjegyzendõ, hogy a magyarság megtelepedése a dunai síkságon a szláv blokk kettészakításával történt.