1956-ban Magyarországon is fogságba esett a vietnámi háború vakmerő női tudósítója

2021. július 3. 13:46 Paul McEvans

A találkozás után egy napig nem mosott kezet

Az 1919-ben Wisconsinban, német gyökerekkel rendelkező középosztálybeli családban született Georgette Louise Meyert már gyermekkorában is jobban lekötötték a társadalom által általában „fiúsnak” tekintett foglalatosságok, mint például a kimagasló felfedezőkedv vagy éppen a repülés.

Bár családja pacifista volt, Louise-t – talán éppen ezért – rendkívüli módon vonzotta a háború (ami persze nem jelenti azt, hogy ne ítélte volna el az esztelen öldöklést). A lány annyira jól tanult, hogy egy teljes évet átugrott a középiskolában, 16 éves volt csupán, amikor ösztöndíjasként felvételt nyert a Massachusetts Institute of Technologyba (MIT). Itt mindössze két évet töltött, mivel az elméletnél sokkal jobban vonzották az éles bevetések.

Milwaukeeba visszatérve repülőórákat vett, ám amikor folyamatosan aggódó édesanyja rájött, hogy viszonyt folytat az egyik pilótával, a nagyszüleihez, Floridába száműzte lányát. A repüléstől azonban itt sem tudott elszakadni, és hamarosan a TWA repülőgép-társaságnál kapott állást. Szemproblémái miatt azonban le kellett mondania a pilótakarrierről. Hamarosan új életcélt talált: a fotózást. A TWA alkalmazásában álló Tony Chapelle, a világ egyik első haditengerészeti fotósa vezette be a fényképezés alapjaiba. A tanár-diák kapcsolat szerelembe fordult: 1940-ben egybekeltek, és 15 éven át voltak házasok.

Dickey becenevét a Déli-sarkot repülővel elsőként elérő admirális, Richard Evelyn Byrd ellentengernagy, sarkkutató után kapta, akivel egy alkalommal kezet is rázott, majd több napig nem mosott kezet – így szól legalábbis a legenda. Chapelle saját maga azonban egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy ez volt egyik nagymamája leánykori neve. Mint azonban kiderült, ez az eredettörténet sem állja meg a helyét, így feltehetően már sohasem fogjuk megtudni, honnan vette becenevét.

Fényképész-újságíróként Dickey akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor a New York Times 1940 októberében lehozta egy tudósítását, két évvel később pedig már a Look magazinnak küldött cikkeket amerikai katonák panamai kiképzéséről. Az igazi nagy dobás lehetősége azonban a háború végén adódott a számára: képeket készített ugyanis az 1945. február–márciusban zajló Ivo Dzsima-i és az áprilistól júniusig tartó okinavai ütközetekről.

Hogy mennyire nem ijedt meg a háborús környezettől, jól mutatja, hogy Ivo Dzsimán csak a rengeteg, feje felett zümmögő méhre panaszkodott. Később, a sátorba visszatérve világosította fel „lakótársa”, hogy azok valójában golyók voltak. Itt készült egyik leghíresebb, a sérült, később felépülő William Fenton tizedest ábrázoló képe. Sebesülteket ábrázoló fotóinak közvetlen társadalmi haszna is volt, mivel ekkoriban az USA-ban megnőtt a véradások száma.

Dickey persze nem csak sérülten fekvő vagy harcoló katonákról készített képeket. A bakákat szabadidejük eltöltése közben ábrázoló képei olykor erőteljesebben hatnak a befogadóra. Míg azonban a közlegényekkel jó kapcsolatot ápolt, a tisztek nem nézték jó szemmel a jelenlétét. Miután lőtt néhány fotót az Ivo Dzsimán harcoló amerikai katonákról, egy dühös hadnagy káromkodva szidta le, hogy hátráltatja a hadműveleteket.

Felkavaró képeit ráadásul nem volt hajlandó minden újság lehozni. Dickey egész életében küzdött a katonai cenzúrával, amely meghatározott szempontok szerint válogatott a megjelenésre szánt képei közül. Az okinavai csata után elvették katonai sajtóengedélyét, így az 1950-es évek elején – annak ellenére, hogy olyan hírek is keringtek róla, hogy megfordult a koreai háborúban – férjével Európában járt, hogy megörökítse a Marshall-terv megvalósítását, emellett pedig segélyszervezetek munkatársaként dolgozott.

1. A találkozás után egy napig nem mosott kezet
2. A kötél árnyékában
3. A beteljesedő „kívánság”