Vörösterror az „alkotmányosság templomában” – mit kerestek a Lenin-fiúk az Országházban?
2016. március 22. 15:45
Terroristákból mártírok
Bödők Gergely, az Eszterházy Károly Főiskola doktorandusza méltatásában kiemelte, hogy a kommunista hatalomátvétel a 20. századi magyar történelem talán legradikálisabb fordulata volt. A Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása után, március 26-án megalakították a Vörös Őrséget, és még ugyanebben a hónapban létrehozták a Lenin-fiúk (eredetileg csak Szamuely csoportját hívták így) néven ismert karhatalmi alakulatokat.
A történész röviden összefoglalta, 1919 óta hogyan változott a tanácsköztársaságról kialakult kép. Míg 1919 decemberében rendőri alakulatokkal kellett biztosítani a vörös terror egyik kulcsszereplője, Cserny József és társai kivégzésének helyszínét, és a Horthy-korszakban végig a karhatalmisták terroristának bélyegzése, valamint a tanácsköztársaság teljes elutasítása határozta meg a közbeszédet, addig 1945 után radikális fordulat következett be, és kialakult a piedesztálra emelt kommün Horthy-korszakban uralkodó képpel szemben megfogalmazott ellenkultusza. Kikiáltásának 40. évfordulóján a tanácsköztársaság időszaka már a magyar nemzet 20. századi történetének csúcspontjaként jelent meg. Árkus József, a Parabola későbbi műsorvezetője 1960-ban már Lenin-fiúk címmel jelentetett meg könyvet. A szerző a kivégzett karhatalmistákat művében egyenesen mártíroknak nevezte.
A vörösterror kifejezés ezzel szemben csak az 1970-es évek közepén bukkant fel a történettudományi munkákban, és még ekkoriban is rendkívül óvatosan közelítettek a kérdéshez. Bár a rendszerváltást követően megnyílt az út a téma átfogó vizsgálatára, a harag és részrehajlás nélküli, monografikus feldolgozás még mindig hiányzik.
B. Müller Tamásnak a fenti historiográfiai diskurzusba kapcsolódó kötete kapcsán a történész kifejtette: annak ellenére, hogy az alapvetően két részre osztható munka (a bevezető tanulmányt több szövegtípusból álló forrásközlés követi) egy partikuláris témát jár körül, valójában globális, a szűken vett tematikán túlmutató jelenségeket mutat be. A kötet leszámol a tanácsköztársasággal kapcsolatos legendákkal (többek között a Lenin-fiúk eredetmítoszával, miszerint Lenin 1919. májusi, Szamuely Tiborral való moszkvai találkozóján ezüst sapkarózsákat küldött magyarországi „fiainak”), és a szerző kellő súllyal veszi figyelembe a világháború eseményekben játszott „aligha túlbecsülhető” jelentőségét.
Bödők egyedüli kritikaként azt fogalmazta meg, hogy a fehérterrorra való utalás nem jelenik meg kellő súllyal a munkában, holott – hiszterizált közéletünket figyelembe véve – ilyesfajta gesztusokra nagy szükség lenne. Összességében azonban egy higgadt, szakszerű kötetről van szó, amelyben az érdeklődők minden, a témával kapcsolatos releváns dokumentumot megtalálnak – zárta beszédét a történész.
A könyv másik méltatója, Vörös Boldizsár történész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa szerint B. Müller Tamás kötetében egy jó bevezető tanulmánnyal indít, amely remekül mutatja be, hogyan alakult ki a politikai rendőrség, miért éppen az Országházat választották, és ott milyen tevékenységet fejtette ki, de emellett a kiválogatott forrásokat is érdemes elolvasni. A szerző érdemeként hozta fel, hogy a kiválogatott dokumentumokat megfelelő kritikával kezelte.
A történész sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a szerző nem foglalkozik azzal, hogyan alakult az Országház sorsa a tanácsköztársaság bukását követő hónapokban, és a volt politikai nyomozók (például Bárány Mihály és Takács József) memoárjaiból egyetlen részletet sem közölt, pedig ezen szemelvényeknek az áldozatok narratívájával történő szembeállítása átfogóbb képet nyújtana a témáról, egyúttal a nyelvhasználatbeli különbségekre fókuszáló elemzésre is lehetőséget adott volna. A kutató azonban hozzátette, a politikai nyomozók visszaemlékezéseinek kötetből történő kihagyása nyilvánvalóan koncepcionális okokra vezethető vissza, és korántsem a szerző tájékozatlanságára mutatnak rá, mivel nem kérdés: ezeket a memoárokat B. Müller Tamás ismeri.
A történész kitért még bizonyos formai hibákra, elismerően nyilatkozott viszont a könyvben elhelyezett képekről és alaprajzról. Mint kiemelte, a fiatal (elsőkönyves) szerző műve „gondosan elkészített, érdekes munka”. A rendezvény végén B. Müller Tamás (valamint zárszavában Bellavics István is) röviden kifejtette, a méltatók (nem mellesleg a könyv lektorai) által felvetetett kritikák jogosak, és csak a kidolgozott koncepció által szabott határoknak tudható be, hogy bizonyos kérdések tárgyalása nem része a kötetnek.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
