Vonattal a magyar riviérára: utazás a régi Magyarországon
2021. május 12. 10:01 Múlt-kor
Trianon után
Gyökeres fordulatot jelentett a hazai idegenforgalomban az első világháború elvesztése és Magyarország területének megcsonkítása: a klasszikus hazai üdülőhelyek a Balaton kivételével a trianoni határokon kívülre, az ellenséges kisantant országok területére kerültek. Az 1920-as évek Balaton-politikáját már ezek a viszonyok határozták meg. Feladták a külföldi, tehetős turisták Balatonra csábításának gondolatát és a hangsúlyt a magyar „úri középosztályra”, főként a tisztviselőkre helyezték, így ők váltak a balatoni turizmus fő célpontjává.
Erre a gondolatra támaszkodva a Balaton körül autózható „köves” műút kiépítését, a vasúti közlekedés modernizálását, és a Tihany–Szántód komp fejlesztését indítványozták. Több új vitorláskikötő építésére is számítottak. Napjaink borturizmusát megelőlegezve, balatoni borhetet szerveztek, amelynek a megnyitója mindig Balatonfüreden volt esedékes augusztus végén vagy szeptember elején. Erre az eseményre a MÁV különvonatokat indított Budapestről.
1928-ban létrehozták a Magyar Királyi Balatoni Intézőbizottságot. Az intézőbizottság feladata volt javaslatokat tenni a kormányzatnak a fejlesztés érdekében, valamint idegenforgalmi propagandát folytatni a balatoni turizmus fellendítéséért. Tulajdonképpen ettől az időszaktól vált tömegek által látogatott nyaralóhellyé a „magyar tenger”. Cholnoky Jenő 1929-ben már évente százezer Balatonnál nyaralóról írt, 1934-re ez a szám évi 145000 főre nőtt. Ekkor a Balaton környékén már 269 szálloda és panzió működött 5659 vendégszobával.
A Balatonhoz eljutást is megkönnyítette az IBUSZ és a MÁV közös akciója az 1930-as években. A nagy gazdasági válságot követően a jelentősen visszaesett vasúti személyforgalom fellendítésére olasz mintára bevezették az áprilistól a téli rossz idő beköszöntéig az ország kiemelt idegenforgalmi pontjaira közlekedő „filléres gyors” vonatokat: a kizárólag harmadosztályú kocsikból összeállított gyorsvonatokon 75%-os menetdíj-kedvezménnyel lehetett utazni. Alkalmanként egy-egy ilyen „filléres gyors” utaslétszáma 500-1000 fő volt.
Az alacsonyabb társadalmi osztályú, szerény anyagi lehetőségű emberek a balatoni idegenforgalom látómezejében csak a harmincas évek második felétől jelentek meg. A korábbi Országos Magyar Weekend Egyesületből 1936-ban átalakult Országos Vendégforgalmi Szövetség közgyűlésén fogalmazták meg először, hogy a szerényebb jövedelműek is „hasznos fizetővendéggé” válhatnak a számukra elérhető árú, olcsó, ámde a modern kor kultúrigényeinek megfelelő szálláshelyek kialakításával.
Néhány éven belül a Balaton szálláshelyei nyaranta teljesen megteltek, 1938-ban 474 szálloda és panzió működött, összesen 7997 vendégszobával, ez a szám az ország összes szállodai férőhelyeinek 57.7%-át adta. Ezenfelül 15 ezer balatoni villában 22123 kiadó vendégszoba létesült – ez már nem tudta kielégíteni az egyre növekvő igényeket.
A vendégforgalom már-már túlterhelés jellegű növekedése mellett még évtizedekig megoldatlan problémát okozott a közművek, főleg a vezetékes víz és a csatornázás hiánya. Építész és idegenforgalmi szakértők bírálták a kiépült szállodák észszerűtlen elrendezését, korszerűtlenségét, a tóparti nyaraláson és fürdési lehetőségen kívül az egyéb idegenforgalmi attrakciók teljes hiányát. A helyi vendéglátók a fejlesztésekhez kormányzati segítséget vártak – eredménytelenül.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
