Vadászatok, hadjáratok és reformok cáfolják az idősödő Nagy Károlyról kialakult képet 

2026. június 18. 06:51 Múlt-kor

A második világháború után számos történész úgy vélte, hogy a Frank Birodalom későbbi katonai kudarcai Nagy Károly uralkodásában gyökereztek. Mivel fia, Jámbor Lajos (814–840) és unokái nem tudták feltartóztatni a vikingek, a muszlimok és a magyarok támadásait, sokan arra a következtetésre jutottak, hogy a császár egy túlságosan kiterjedt és hosszú távon fenntarthatatlan birodalmat hagyott örökül utódainak: Donald Bullough 1973-ban, Guy Halsall 2003-ban, John France pedig 2011-ben is amellett érvelt, hogy a frank hódítások 800 körül fokozatosan lelassultak, majd lényegében véget is értek. Hasonló következtetésre jutott 2011-ben Marios Costambeys, Matthew Innes és Simon MacLean is The Carolingian World című munkájában.

A katonai terjeszkedés állítólagos megtorpanását több történész Nagy Károly egészségi állapotával hozta összefüggésbe. J. M. Wallace-Hadrill már 1952-ben azt írta, hogy az idős uralkodó a korával járó nehézségek miatt elvesztette korábbi lendületét, Paul Dutton pedig 2004-ben úgy vélte, Nagy Károly fokozódó egészségi problémái miatt már nem tudta bejárni birodalmát, ezért többnyire Aachenben tartózkodott. David Bachrach szerint azonban ezek az értelmezések nincsenek összhangban a korabeli levelekkel, törvénygyűjteményekkel és egyéb forrásszövegekkel.

A történész rámutatott, hogy Nagy Károly uralkodásának kései szakaszában sem álltak le a hadjáratok: a frank seregek továbbra is aktívak maradtak az Ibériai-félsziget északi részén, miközben az Avar Kaganátus 803-as legyőzése után 805-ben, 806-ban és 811-ben is újabb hadjáratokat indítottak a térségbe. Ezek a katonai vállalkozások alapozták meg a frankok későbbi, szláv területek ellenőrzésére irányuló hadjáratait is.

Bachrach érvelésének egyik legfontosabb eleme édesapja, Bernard Bachrach kutatásaira épült, aki a nyolcvanadik születésnapja után közölt tanulmányában részletesen elemezte Nagy Károly uralkodásának utolsó teljes évét, vagyis az 812–813-as időszakot. A források szerint a császár ekkor követeket küldött Konstantinápolyba császári címének bizánci elismertetése érdekében, folytatta a mediterrán térségben zajló haditengerészeti műveleteket, valamint öt regionális egyházi zsinat összehívását is kezdeményezte, amelyek a korábbi vallási reformok egységesítését szolgálták.

813 szeptemberében Aachenben nagyszabású birodalmi gyűlést tartottak, amelyen Jámbor Lajost társcsászárrá koronázták. A kutató szerint ennek a több ezer résztvevőt felvonultató eseménynek a megszervezése önmagában is bizonyítja, hogy Nagy Károly továbbra is aktívan irányította a birodalom ügyeit. Ugyanebben az időszakban a dán királyság politikai változásaira is gyorsan reagált: tanácsadóival közösen dolgozta ki a frank válaszlépéseket, sőt, amikor a helyzet úgy kívánta, frank és szász tisztviselőket küldött az Elba alsó folyásának övezetébe a helyzet rendezésére.

A történész külön kitért arra is, hogy az uralkodó még súlyos köszvényes rohamai ellenére sem mondott le megszokott életmódjáról: 813 tavaszától nyár végéig az Ardennek királyi vadászterületein tartózkodott, ahol lóháton járta be a mintegy 150 kilométeres útvonalat Aachen és a vadászkastélyok között. A kortárs Einhard feljegyzése szerint még idős korában is inkább a vadászat fáradalmait választotta, mint az aacheni palota kényelmét.

David Bachrach szerint mindez arra utal, hogy Nagy Károly korántsem vesztette el korábbi erejét uralkodása utolsó éveiben. A császár 813–814 telén is a következő év politikai és katonai tervein dolgozott, amikor váratlanul megbetegedett, majd 814. január 28-án meghalt. A kutató ezért úgy véli, hogy a Frank Birodalom későbbi nehézségeit nem Nagy Károly állítólagos hanyatlásával, hanem Jámbor Lajos és utódainak politikájával érdemes magyarázni.