Üzleti útra ment, végül megalapította a Vöröskeresztet a svájci vállalkozó

2020. május 29. 14:49 Múlt-kor

Jean-Henri Dunant egy gazdag és vallásos genfi család sarjaként látta meg a napvilágot 1828. május 8-án. Felnőve üzletemberként próbált boldogulni mérsékelt sikerrel.

Az 1850-es években a franciák által gyarmatosított Algériába utazott, és belefogott egy malom építésébe. A vállalkozás beindításához azonban nem máshoz, mint a francia császárhoz, III. Napóleonhoz kellett fordulnia, hogy megszerezze a szükséges engedélyeket.

III. Napóleon ebben az időszakban éppen háborúban állt Ausztriával. A tét Itália egyesítése volt, így mindkét oldal hatalmas erőkkel vonult fel. Az egy táborba tartozó III. Napóleon és Viktor Emánuel piemonti király seregei a lombardiai Solferino mellett csaptak össze I. Ferenc József hadaival 1859. június 24-én.

Dunant az üzleti találkozó felé tartva szemtanúja volt az ütközetet követő horrornak, a csatatéren heverő több ezer halott és még több ellátatlan sebesült felkavaró látványának.

„Június 25-ének reggele az elképzelhető legszörnyűbb látványt világította meg. A harcmezőt emberek és lovak hullái borítják, az utakon, bokrok tövében, árkokban és a réteken halottak hevernek, a Solferino patak partját holttestek szegik.”

A néma halottaknál borzasztóbb volt a sebesültek agóniája:

„A templom bejáratánál egy magyar katona pillanatnyi szünet nélkül jajgat, szívet tépő hangon olaszul orvosért kiáltozik. Lágyékát kartács tépte. Olyan, mintha vaskampóval szántották volna, kilátszik a lüktető nyers vörös hús, teste többi táján pedig püffedt, zöldes fekete.”

Dunant-ra az élmény elementáris hatást gyakorolt, nem utazott tovább, hanem ott maradt a csatatéren segíteni a betegeket szolgáló rend tagjainak, a vörös keresztet viselő kamilliánus szerzeteseknek. Napokon keresztül fáradhatatlanul dolgozott, hol adminisztrátor szerepben ténykedett, hol a sebesültek ellátásában segített.

Dunant nem tudott szabadulni a solferinói rémálomtól, elhatározta, hogy kiírja magából a borzalmakat. Visszaemlékezése, a Soferinoi emlék 1862-ben jelent meg, és igen nagy hatást gyakorolt az olvasókra. Dunant a kialakuló humanitárius mozgalom élére állt és azt javasolta, hogy minden országban alakuljanak önkéntes segítő szervezetek a rászorultak szenvedéseinek megelőzésére és enyhítésére, faji és vallási megkülönböztetés nélkül, háborúban és békeidőben egyaránt.

Dunant egyebek mellett szeretett volna tető alá hozni egy nemzetközi egyezményt a háborús sebesültek védelmére. Sikerült beszerveznie Gustav Moynier-t, a Genfi Közhasznú Társulat elnökét, s 1863-ban, majd 1864-ben 36 állam képviselőivel nemzetközi értekezletet szerveztek.

A tanácskozáson megalapították a Vöröskeresztet és elfogadták az első genfi konvenciót, amelynek fő pontjai között a következők kaptak helyet: sebesültek és betegek nem tekinthetők ellenségnek; a kórházak, betegszállító járművek és személyzetük semlegesek; a sebesülteket gondozó házakban nem szabad katonákat elszállásolni; az egészségügyi intézményekre ki kell tűzni a vöröskeresztes zászlót, a személyzet ugyanilyen karszalagot visel.

A Vöröskereszt, amely azzal a céllal indult, hogy a harcmező sebesültjeinek segítséget nyújtson, az évtizedek folyamán a legnagyobb humanitárius szervezetté nőtte ki magát. Jelenleg a Vöröskereszt és Vörös Félhold 190 országban működik, és millióknak nyújt segítséget háborúk, természeti katasztrófák és járványok idején.