Új dogmát nem hirdetett, mégis új korszakot hozott a II. vatikáni zsinat

2018. október 11. 10:58 MTI

XXIII. János pápa alig három hónappal megválasztása után, 1959. január 25-én, a római Szent Pál-bazilikában meglepetést keltve jelentette be a zsinat összehívásának szándékát, amit 1961. december 25-én kibocsátott Humanae salutis kezdetű apostoli konstitúciójával tett meg. A zsinat, amelyre meghívták az elszakadt keresztény egyházakat is, 1962. október 11-én kezdődött meg, ezután a résztvevők évente 2-3 hónapos ülésszakokra gyűltek össze. A záróülést 1965. december 8-án rendezték, Szent Péter trónján ekkor már VI. Pál pápa ült.

A zsinat célja az egyház fegyelmének, tanításának és szervezetének korszerűsítése, a modern világhoz és az elszakadt keresztény testvérekhez fűződő viszonyának megújítása volt. A tanácskozás a nyitás és az ökumenizmus zsinatává vált, általa az egyház visszanyerte hitelességét azok szemében is, akik történelmi szerepének alkonyát jósolták. A pápa egyértelműen a reformot sürgetők oldalára állt, ezt az új irányzatot az aggiornamento (korszerűsítés, modernizálás) szóval jellemzik. Ez volt a legnagyobb változás a katolikus egyház életében az ellenreformáció óta: az elhatárolódás a világi hatalomtól és a visszatérés igénye az ősegyház eredeti missziójához.

Az egyháztörténet eddigi legnépesebb és legnemzetközibb gyűlésének megnyitójára 2448 zsinati atya vonult be a vatikáni Szent Péter-székesegyházba, köztük európai, amerikai, ázsiai és afrikai főpapok; Magyarországot Hamvas Endre érsek, valamint Bánk József, Brezanóczy Pál, Cserháti József és Kovács Sándor püspök képviselte. Először az egyház történetében 18 nem katolikus egyház is eleget tett a pápa meghívásának, a megfigyelők száma a zsinat végére már 100 fölé emelkedett.

A latin nyelven tanácskozó zsinat úgy lett korszakalkotó, hogy egyetlen új dogmát sem hirdetett ki, kerülte az ítélkezést és az elítélést. A progresszisták (a korszerűsítésre törekvők) és az integristák (a változások ellenzői) közötti küzdelem már az első ülésszakon a haladók javára dőlt el, mert a pápa egyértelműen a reformot sürgetők oldalára állt - a zsinat képletesen szólva kinyitotta az egyház ablakait a világra.

A zsinat 16 dokumentumot fogadott el, ezek között volt négy hittani konstitúció, kilenc rendelkezés és három nyilatkozat. A legfontosabb, alapokmánynak számító Lumen gentium című, az egyházról szóló dogmatikai konstitúcióban az egyház önmaga és a világ számára fogalmazta meg saját lényegét.

A vallásszabadságról szóló nyilatkozat, a Dignitatis humanae fenntartotta, hogy a katolikus egyházat tartja az egyetlen igaz vallásnak, de kimondta azt is, hogy ez nem áll ellentétben a vallásszabadság szükségességével, amelyhez az emberi méltósághoz való jogból eredően mindenkinek minden kényszertől mentesen joga van. A liturgia változására vonatkozó határozat lehetővé tette a nemzeti nyelv használatát a szentmisében és azt is, hogy a pap a gyülekezet felé fordulva misézzen, ne az oltár felé fordulva, háttal a hívőknek.

A Dei verbum kezdetű konstitúcióban újrafogalmazták a Szentírás és a szenthagyomány viszonyát, választ adtak a kor sürgető vallási, hitbeli és teológiai kérdéseire. Jelentős előrelépést tett a zsinat az ökumenizmus terén, a nem katolikusok, a nem keresztények, a zsidóság és a nem hívők irányában, amikor a katolikus hívők számára azt a feladatot tűzte ki, hogy törekedjenek a mindennapokban is kialakítható ökumenikus egységre.