Új alapokra helyezte politikáját IV. Béla a tatárjárás után
2024. április 11. 09:50 Múlt-kor
A csata
A magára maradt – hozzávetőlegesen húszezer fős létszámú – magyar hadsereg kelet felé indult, és a Sajó hídjánál (a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén) vert tábort április 10-én.
IV. Béla a helyzetükből adódóan inkább védekező taktikára rendezkedett be. A szekérvár ötlete eredetileg jó megoldásnak tűnt – a husziták közel kétszáz évvel később sikeresen alkalmazták ezt a taktikát túlerővel szemben is –, hiszen így nagyobb eséllyel vehették fel a harcot a mongol sereg ellen, mintha nyílt terepen harcoltak volna.
A biztonságot ígérő szekerek olyan szűk helyet hagytak a szabad mozgásra, hogy a folyosókon keresztül a közlekedés – nem beszélve összetettebb katonai műveletekről – bonyodalmat okozott a magyar seregnek.
A közhangulat korántsem volt derűs, Rogerius mester Siralmas Énekében az alábbiakat jegyezte le: „Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér, és nem általános lesz mindnyájuk számára; ahogy hallomásból tudtak arról, hogy Magyarországban ilyesmi már akárhányszor megtörtént.”
IV. Béla menekülése az őt üldöző mongolok elől (Képes krónika)
Ez a hozzáállás már előrevetítette az ezt követő eseményeket. Éjszaka érkezett a hír, hogy a tatárok teljes sereggel fognak támadni. A magyar haderőket az első támadás nem érte váratlanul, Kálmán herceg – IV. Béla fivére –, valamint Ugrin kalocsai érsek visszaverte a rohamot.
A második, Szubotáj vezetésével indított offenzívának már nem tudtak ellenállni a magyar hadak. A mongolok körbevették Béla szekértáborát, és nyílzáport zúdítottak a védekezőkre. Noha egészen másnap estig kitartott a magyar haderő, a tartalékok lassan kimerültek.
A mongolok egy folyosót hagytak a magyar menekülőknek, de ez az útvonal lett a legtöbbek veszte. Az átkelőket lenyilazták, vagy éppen mocsárba fojtották: a király is csak védelmezői hősies önfeláldozásának köszönhetően tudott elmenekülni. A magyar főurak, két érsek, valamint a hadsereg nagy része odaveszett Muhinál.
A csatát követően a magyar népesség menekülni próbált. Ismeretes, hogy IV. Béla egészen Trau váráig (Dalmácia) menekült, hogy oltalomra leljen, előtte azonban megpróbált II. Frigyestől segítséget kérni Bécsben. Frigyes ahelyett, hogy befogadta volna a magyar királyt, kifosztotta őt, és elengedéséért cserébe 3 megye átadására kötelezte.
Rogerius mester így írt az ármányról: „A herceg, látván, hogy a magyarok mindnyájan menekülésre fogták a dolgot, sok katonát gyűjtött össze, és ezeket a magyarok ellen Magyarországba küldte, és így a tatárok a Dunának a túlsó oldalán pusztítottak, a németek meg az innenső oldalán zsákmányoltak. A falvakat égették, ahogy csak tudták, Győr városába bevonulva elfoglalták a várat, és azt tervezték, hogy erőszakkal a birtokukban tartják.”
Nem csak Béla menekült, hanem fivére, Kálmán herceg is, akinek további sorsáról, és a budai polgárok haláláról is beszámolt Rogerius: „Kálmán herceg pedig a sereg egy másik oldalán eredt útnak, és éjjel-nappal váltott lovakon megeresztett gyeplővel sietett a már említett Pest felé, a dunai révhez, nem is az országúton, amelyen a magyar nemzet bukdácsolt, hanem úttalan utakon. És bár a vár polgárai arra kérték, hogy maradjon ott addig, amíg hajókat készítenek az úrasszonyok, feleségeik átszállítására, mégsem tudták őt visszatartani, sem erre rávenni; azt mondta ugyanis, hogy mindenki önmaga gondoskodjon magáról. Az üldözők megérkezésétől félve ugyanis azonnal átkelt egyedül, és Somogyba futott egy bizonyos helységig, amelynek Segesd a neve. És bár Pest polgárai háznépükkel együtt siettek az átkeléssel, mégis közben meglepték őket a tatárok, és akik nem fulladtak a Dunába, azok kard által pusztultak el.”
IV. Béla magára maradt, ahogy az országa és a népe is, teljes kiszolgáltatottságban a mongol hadaknak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
