Túl sokat vártak a németek a törökök által meghirdetett dzsihádtól 

2023. július 1. 17:05 Múlt-kor, Aetas

Csorba György: A dzsihád kihirdetése a Monarchiában az első világháború idején című tanulmánya az Aetas folyóiratban jelent meg 2017-ben, és eredeti formájában erre a linkre kattintva olvasható teljes egészében.

1914. augusztus 2-án az Oszmán Birodalom és Németország titkos védelmi szövetséget kötött egymással. Az oszmán vezetés október végéig igyekezett elkerülni a háborúba való belépést, reménykedve, hogy a németek ígérete valóra válik, azaz gyorsan lezárul az európai konfliktus, és véráldozatok nélkül, egy erős szövetséges oldalán térhet vissza nagyhatalmi státuszába. A német katonai kudarcok azonban eloszlatták ezt az illúziót, és a mind erőteljesebb német nyomásra az oszmánok végül a harc mellett döntöttek:október 29-én fekete-tengeri orosz célpontokat támadtak meg, és ezzel hadviselő féllé váltak.

II. Vilmos császár és Helmuth von Moltke

Nem sokkal később, 1914. november 11-én egy zártkörű ceremónián huszonkilenc vallási vezető által aláírt, dzsihádot proklamáló fetvát olvastak fel politikai, katonai és vallási méltóságok előtt. November 14-én pedig - nagy ünneplés közepette - a Fátih Mehmed dzsámi előtt hirdette ki nyilvánosan a proklamációt a fetvák felügyelője, vagyis nem maga a sejhüliszlám. A fetva minden igazhívő személyes kötelességévé (farz-i ajn) tette az iszlám ellenségei elleni harcot.

Dzsihádra szólította Franciaország, Anglia és Oroszország muszlim lakosait saját államuk ellen. Az antant országok muszlim katonái számára megtiltotta, hogy muszlim katonák ellen harcoljanak. Végül kinyilvánította azt is, hogy Németország és Ausztria az iszlám szövetségesei, így az ellenük harcoló antant hatalmak, valamint Szerbia és Montenegró muszlimjai halálos bűnt követnek el. A fetvát és a hozzá kapcsolódó egyéb proklamációkat arab, perzsa, tatár és urdu nyelven is megjelentették a hivatalos lapokban.

A proklamációt üdvözlő tömeg a szövetségeseket éltetve vonult előbb a német, majd az osztrák-magyar nagykövetség elé. Másnap Damaszkuszban az ünneplő tömeg a német és az osztrák-magyar zászlót együtt hordozta körbe az oszmán állam és a Próféta zöld zászlajával. Természetesen nem volt elvárható senkitől, hogy meg tudják különböztetni egymástól például a franciákat a németektől, így a dzsihád kihirdetését követően számos amerikai és osztrák-magyar állampolgárt is atrocitás ért az Oszmán Birodalomban. A proklamáció napján Konstantinápolyban az elsők között fosztottak ki egy olyan osztrák tulajdonú boltot, amely angol ruhákat hirdetett a kirakatában.

A felhívás szokatlan módon szelektív volt: a britek, franciák, oroszok, szerbek, montenegróiak, vagyis nem az összes keresztény ellen szólított harcra. Ráadásul a világ muszlimjait a keresztény német és osztrák-magyar szövetségeseik támogatására szólította fel, vagyis nem a klasszikus igazhívők és gyaurok közötti ellentétet nyilvánította ki. Így váltak a néhány évszázaddal azelőtti ellenségek az oszmánok, illetve az iszlám legfőbb szövetségeseivé.

Az Ausztrál 4. ezred katonái partra szállnak az ANZAC-öbölben, 1915. április 25-én

„Made in Germany"?

Bár Németország 1914-ben rövid háborúra készült, potenciális szövetségesei katonailag gyengék voltak, így létfontosságúvá vált, hogy földrajzilag minél jobban diverzifikálja a háborút. A császárra, illetve bizonyos politikai döntéshozókra is hatni tudó egyes körök úgy gondolták, hogy a szultán mint kalifa dzsihádra hívó szava végigsöpör majd az egész iszlám világon, és egy emberként lázadnak fel a muszlimok az antant gyarmatosítók ellen, döntően befolyásolva ezzel a háború menetét.

A németek óriási reményeket tápláltak az antant hatalmak gyarmatain élő muszlimok iránt, és teljesen félreértelmezték, illetve felnagyították az oszmán kalifa befolyását és spirituális hatalmát. Maga II. Vilmos császár is lelkes híve volt a tervnek, nem véletlen, hogy a Punch angol szatirikus lap így jellemezte a császár politikáját: „Deutschland über Allah".

Jellemző eset, hogy Helmuth von Moltke német vezérkari főnök értesülve a titkos oszmán-német egyezményről kioktatta a Külügyminisztériumot, hogy ezzel lehetőség nyílt a muszlim fanatizmus felélesztésére és forradalmak kitörésére az oly fontos Indiában, Egyiptomban és a Kaukázusban.

Augusztus 10-én az oszmán hadügymisztériumba küldött táviratot, arra kérve Enver pasa hadügyminisztert, hogy szervezzen iszlám felkelést az orosz és angol erők lekötésére. A konstantinápolyi német katonai attasé pedig komolyan úgy vélte, hogy ha a német csapatok kitűzik az iszlám zöld zászlaját, az antant seregekben szolgáló muszlimok nem fognak lőni rájuk.