Titokzatos örökség: a székely írás kutatásának nehézségei

2014. december 10. 11:42 Tubay Tiziano, ELTE BTK ITDI

.

Bél Mátyás (*1684–†1749) könyve, a De vetere litteratura Hunno-Scythica exercitatio (Lipcse, 1718) nemcsak a székely írás széleskörű ismertségét teremtette meg, hanem az írásrendszerrel kapcsolatban korábban ismeretlen vitát gerjesztett. Egyesek a szerző által, a korábbi nyelvészeti hagyományt követve előterjesztett héber nyelvrokonsággal kapcsolatban voltak szkeptikusak, mások a különös írás téves etimológián alapuló bibliai őstörténeti tárgyalását tartották túlzónak, vagy a hunok és a székelyek írása közötti azonosságot tagadták. Sajnovics János (*1733–†1785) a Demonstratio (Koppenhága; Nagyszombat, 1770) lapjain a magyar és a lapp nyelv rokonságának felvetésével nemcsak a finnugrisztika alapjait rakta le, hanem megingatta a magyar-héber nyelvrokonságét, amely vélekedés, ha nem is azonnal, de a XIX. század derekára gyakorlatilag eltűnt. A történetírói munkák forráskritikai feldolgozása azonban csak akkor kezdett kibontakozni, így a Kézai Simon (*1241?–†1282 után) által, a Gesta Hunnorum et Hungarorum-ban (1282–1285 között) kidolgozott hun-történet kritikája is váratott magára, noha – például a székely írással kapcsolatban – a történeti elbeszélések egymásnak számos ponton ellentmondanak. Így van ez a Kézaival kezdődő szöveghagyomány átdolgozott és kibővített változatával Thuróczy János (*1435?–†1488/9?) krónikájában és az Antonio Bonfini (*1427–†1503) humanista történeti művében olvasható leírás esetében.

A Bél Mátyás által is közölt ábécén kívül a székely írásnak a XVIII. században egyetlen emléke volt ismeretes: a Csíkszentmiklósi Felirat. Ez a szélesebb közönség számára Dezsericzky Ince (*1702–†1763) nyitrai piarista pap metszetén lehetett hozzáférhető, amelyet a De iniciis ac maioribus Hungarorum commentaria (1748–60) második kötetében (1753) tett közzé. Ráadásul a felirat, röviddel Dezsericky könyvének megjelenését követően, a templom 1777-ben és 1784-ben kivitelezett felújításának áldozatául esett. Amikor 1866-ban Szabó Károly (*1824–†1890) történész a Budapesti Szemle hasábjain, háromrészes tanulmányában foglalkozott a székelyek írásával, az emlékeket bemutató második tanulmányában egyetlen új emlékről adhatott számot: az Orbán Balázs (*1829–†1890) felfedezte Énlakai Feliratról, amely olyannyira újdonság volt, hogy mindössze két esztendővel korábban, 1864-ben tette közzé.

A kormeghatározás a Csíkszentmiklósi Felirat esetében a szöveg belső datálása által 1501-re tehető, míg az Énlakai Felirat a díszes mennyezet egy másik kazettájának latin betűs felirata alapján 1668-ban készült.

A modern forráskritikai irányzat hívei közül Hunfalvy Pál (*1810–†1891) nyelvész, történész volt az, aki a székelyek eredetével kapcsolatban először tagadta azok Kézaitól hagyományozódó hun származását: „A hun monda idegen lévén általában, s idegen földrül jutván a magyar krónikákba, az tehát így, a mint bírjuk, történelmi alap nélkül szűkölködik; mesénél nem egyéb. Világos ennél fogva, hogy az is csak mese, a mit a krónikások abbul származtatnak; mesénél nem egyéb a székelyek hun eredete is.”  Bár állításaival támadások kereszttüzébe került, kitartott nézetei mellett. Néhány évvel később, Die Ungern oder Magyaren c. (1881) német nyelvű munkájában a székely írás hitelességével kapcsolatban a teljes tagadás álláspontjára helyezkedvén, az írás megszerkesztését egy ismeretlen XVII. századi tudósnak tulajdonította: „Als die Hunnenschaft der Székler zum Dogma geworden war, componirten einige Gelehrte des XVII. Jahrhunderts ein Alphabet, das das Hunnisch-Székelyi'sche sein wollte.”

Bél Mátyás, Sebestyén Gyula, Hunfaly Pál és Réthy László

Réthy László (*1851–†1914) etnográfus, 1888-ban az Archeologiai Értesítőben közölt cikkében Hunfalvynál részletesebben foglalkozott a székely írással. A forráskritikai irányzat követőjeként tagadta a székelyek hun eredetét, közleményeiben mégsem találhatjuk Hunfalvy szolgai követőjének. A történetírók (Kézai, Bonfini, Verancsics) székelyek írásáról szóló beszámolóit a használat technikai sajátosságai felől közelítette meg: hogy a jeleket fába rótták (ez Thuróczynál olvasható először, Réthy Bonfini leírását emeli ki), valamint, hogy a jelek összetett jelentéssel bírnak, kevés jeggyel sok értelmet fejeznek ki (így Bonfini, Verancsics). Ezekből „[l]ehetetlen fel ne ismernünk, hogy (még Kézayt is ide számítva), mindenik az erdélyi pásztorok, favágók, tutajosok és napszámosoknál ma is dívó rovás-féle írásról szól, mely két egymásba illesztett pálczára alkalmazott conventionalis jegyekkel egész számadásokat pontosan képes eszközölni. […] Erdélyben a mai írás szélesebb elterjedése előtt egész művészettel tudták a rovást kezelni, a mit több vidékről ma is mondhatunk. Az idézett források nyilván ez ügyességről szólnak, a mit kiszínezve, túlozva adnak elő”.

A „tulajdonképpeni székely írás”-nak a Szabó közölte két emléket és Telegdi János Rudimenta priscae Hunnorum linguae (1598) c. művében közölt ábécéjét tekintette. Ezekkel kapcsolatban arra hívja fel a figyelmet, hogy nem „rovás-írások” (mint az előbb felsoroltak), hanem betűírások, s az írás maga „oly tökéletes, hogy a latin betűs magyar írás ahhoz csak nem is fogható”, ugyanis míg az számos hangot csak betűösszetételekkel és mellékjelekkel képes kifejezni, „addig a székely betűk közt mind e hangokra külön-külön írásjegyeket találunk”. Összességében Réthy úgy vélte, „nem nehéz felismernünk, hogy a híres hun-székely írás nem egyéb a héberírás [sic!] mintájára készült gyártmánynál, olyan elemekkel vegyítve, melyek elárulják, hogy az alfabet készítője egy fakultást végzett székely theologus volt, ki a XVI–XVII. század nyelvtudományának eszmeköréből indulva ki, mely a héberségben látta az emberi fajok és nyelvek ősforrását: tudákosságból s a kort jellemző archaizáló törekvésekből új jegyeket komponálva, szerkesztette össze ábécéjét, s azt a magyar nyelv hangviszonyaihoz alkalmazta”. Azzal kapcsolatban, hogy a Csíkszentmiklósi Felirat belső datálása szerint 1501-ben készült, lábjegyzetben jegyzi meg, hogy a „korai datum a székely írás régiségét bizonyítaná, ha kétségtelen volna az évszám hitelessége. A feliratot 1749-ben (!) fedezték fel, azóta elpusztult és csak másolatban ismerjük.”  Az egyazon jelek alaki változatosságából arra következtetett, hogy „a székely írást a gyakorlat soha sem kötötte meg (soha sem szabályozta) s a kik a compilator után ismerték, kézről-kézre adták, mint nemzeti ereklyét, miközben a mechanikus másolásból csakhamar sok variáns keletkezett”.

1. .
2. .
3. .
4. .