Tisza István, két korszak határán
2015. október 30. 21:16
A józan politikus
Maruzsa Zoltán, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének adjunktusa Tisza külpolitikájáról beszélt előadásában. Mint elmondta, az államférfi külpolitikai nézeteit többek között a kiváló neveltetés, az apai örökség, a külföldi tanulmányok, valamint a közéleti szereplés befolyásolta. Tisza politikai gondolkodásának középpontjában Magyarország integritásának és szuverenitásának megőrzése állt, ezt kortársaival együtt a következő feltételek teljesülése esetén látta garantáltnak: orosz pánszlávizmus fenyegetésének elhárítása, szövetség a Német Birodalommal, Szerbia ellenőrzése egy balkáni szövetséges politikával, Románia mint szövetséges ellenőrzése. Maruzsa szerint nem lehetett alternatívája a német szövetségnek a geopolitikai helyzet, mégpedig az orosz pánszlávizmus, valamint Ausztria német lakossága miatt. A „67-essége” nagyban fakadt a külpolitikai lehetőségek mérlegeléséből.
Tisza külpolitikai aktivitása első miniszterelnökségének időszakában lényegében érdektelen volt, hiszen jórészt a belpolitikával volt elfoglalva. Később is ez volt jellemző, a fordulat az 1912. november 8-i aradi beszédében következett be, amelyben kifejtette, hogy a balkáni háborúk felborítják a status quót. Valóban reálpolitikus volt, az 1913-14-es Román Nemzeti Párttal való tárgyalásait sokan nem nézték jó szemmel, pedig jól látta, hogy a szláv tengerben az érdekközösséget a nem szláv nemzetiségű románokkal lehet megtalálni.
Az orosz forradalmi fordulatot pozitívan értékelte Tisza, hiszen a nagy keleti ellenfél, aki miatt – mint egyik 1917-es beszédében is kifejtette – belépett a Monarchia a háborúba, „kiesett”, a német Mittel-Europa terve és a spái szerződés kapcsán pedig bátran hangsúlyozta a függetlenséget és a szuverenitást. Kitért az 1918. október 17-i beszédére, amely korántsem arról szólt, hogy „ezt a háborút elvesztettük”, hanem a jövőről beszélt. Maruzsa szerint megingott 67-es alapja, sejtette a hallgatósága felé, hogy szakítani kell Ausztriával. 1918 októberében megmutatta külpolitikai gondolkodásának pragmatista, alkalmazkodó vonásait, rendelkezett vízióval az 1918-as események utáni időszakra is. Valószínűleg ezért is távolították el ellenfelei a hatalomból.
Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa Tisza István, háborús miniszterelnök című előadásában az államférfi történeti helyének megtalálására tett kísérletet. 1914 nyarán, a hadüzenet idején még éljenezték a politikust, később már átkozták a lövészárkokban, egyesek a régi Magyarország utolsó heroikus tevékenységével, mások pedig a vérfürdővel kapcsolták össze, fejtette ki az előadó.
Az általa diktált napi 20-30 levéllel, sűrű utazásaival, aktív rendszerező munkájával, a legapróbb részletekre kiterjedő figyelmével messze a legaktívabb miniszterelnökünk volt, húzta alá Szarka. A háború idején, a könyörületes, sok tevékenységi körre kiterjedő munkássága azonban nem menti fel a végzetes intézkedéseinek, téves következtetéseinek következményei alól, tette hozzá.
Sok tekintetben messze józanabbul látta a következményeket, ennek ellenére elutasított minden olyan elképzelést, amely esetleg hosszútávon a különbéke-törekvések felé irányult volna. A fokozatosabb jogkiterjesztés mellett érvelt, de nem támogatta a választójogi vagy nemzetiségi reformokat. Ugyanakkor október 17-i beszédében az elszigetelődött és mindenkivel konfrontálódott Tisza elismerte korábbi hibáit, és a jövő felé tekintett. Ám a vértelen forradalom egyetlen áldozata lett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
