Többször próbált hazatérni 15 éves száműzetéséből Rákosi Mátyás
2020. június 14. 08:24 Murányi Gábor
Cím nélküli, mínuszos hírben közölhették csak a napilapok 1971 februárjában, hogy 79 esztendős korában meghalt Rákosi Mátyás. A közzétett öt sorba jutott egy vaskos hazugság is, nevezetesen az, hogy az ötvenes években agyonhozsannázott kommunista diktátor úgymond „gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”. A tizenöt évig tartó gyógykezelés valódi neve száműzetés volt.
A folyamatos birkózás
„A történelem elég olyan esetet ismer, hogy valakit távollétében ítélnek el, mert az illető nem akar külföldről hazatérni. Nálam azonban az eset fordított: én haza akarok térni, de bíráim ebben megakadályoznak. Normális ez egy kommunista pártban?” 1962 késő őszén fordult ezzel a kérdéssel a Magyar Szocialista Munkáspárt – elvileg – legfőbb döntéshozóihoz, a VIII. kongresszus küldötteihez Rákosi.
Hosszú levelében az exdiktátor az ellen protestált, hogy a Kádár János vezette központi bizottság 1962 augusztusában kizárta őt az MSZMP-ből, mi több, utóda arról is „gondoskodott”, hogy a személyi kultusz éveiben elkövetett törvénysértések – egyébként joggal – fő felelősének bélyegzett politikus „különleges életszínvonalát” a vendéglátó szovjet testvérpárt szállítsa lejjebb. Szóban forgó fellebbezését Rákosi már nem is addigi kényszerlakhelyéről, a kaukázusi Krasznodarból adta postára, hanem a 3700 kilométerrel távolabbi kirgiz településről, Tokmakból, ahol már korántsem személyzet tálalta fel neki és feleségének a vacsorát (ahogy addig). A tokmaki házból már az ivóvízért is neki kellett kimennie a kerti kúthoz.
Rákosi alakilag szabályos kérvénye ugyan időben megérkezett Magyarországra, a november végi kongresszus mégsem tárgyalta meg az ügyét. Levelét Kádár a saját, különbejáratú páncélszekrényébe süllyesztette. Beadványában Rákosi ugyanis, a valóságnak egyébként többé-kevésbé megfelelően, ilyeneket írt: „Kádár János ezekben az években első helyettesem volt, a Politikai Bizottság tagja, belügyminiszter (...) Jelen volt azon az ellenőrző kihallgatáson, ahol az őrizetbe vett Szőnyi Tibor Rajk László ellen a kémkedés vádját emelte. Részt vett a Rajk ellen folytatott vizsgálatban (...) ő hallgatta ki a letartóztatott Rajk Lászlót.”
Sztálin egykori legjobb magyar tanítványának nem ez volt az első – és nem is az utolsó – kísérlete a hazatérésre azóta, hogy 1956 júliusában nagy hirtelenjében, pompás Lóránt utcai villáját hátrahagyva, Moszkvába repült, miután korántsem saját akaratából 21-én lemondott pártfőtitkári posztjáról. A végül is 15 évig, haláláig tartó kényszeremigrációja leírható úgy is, mint folyamatos birkózás utódjával, Kádárral, aki ez idő alatt mindent elkövetett, hogy múltjának egyik legfontosabb tanúját a lehető legtávolabb tartsa Magyarországtól.
E párharc, jószerével már 1956 novemberében megkezdődött. A magyar forradalom fegyveres eltiprása után Rákosiban szinte azonnal feléledt a remény, hogy az általa átmeneti figurának tekintett Kádár rendcsinálása után megnyílhat majd előtte a legfőbb hatalomba való visszatérés útja. Akkor a Kremlben még külön dolgozószobája és kiterjedt kapcsolatrendszere volt, fülébe juthatott tehát az is, hogy az olykor vonakodó Kádárt az oroszok az ő személyével is zsarolták.
Rácáfolva korábbi epitheton ornansára, a „magyar nép bölcs atyja” ezúttal nem számolt azzal, hogy a szovjet vezérkar, élén Nyikita Hruscsovval igen hamar rádöbben arra, mennyire nagy baklövés lenne a közutálatnak örvendő Kádárt visszaváltani rá, a még gyűlöltebb kommunista politikusra.
Ráadásul Kádár mézesmadzag- és korbácspolitikája sikerrel kecsegtetett, így Moszkvában rábólintottak arra az 1956 decemberében született MSZMP-állásfoglalásra, amely szerint „az ellenforradalom négy fő oka” közül az első a Rákosi–Gerő-klikk bűnös tevékenysége volt. Három hónappal később Kádárnak azt is sikerült keresztülvinnie, hogy még a rákosista politikai bizottsági tagok is megszavazzák azt, hogy egykori vezérük a konszolidáció és az ország érdekében legalább öt évig ne tehesse be a lábát az országba. Mindezen közben pedig a moszkvai emigrációként emlegetett rákosista csoport 28 tagját beléptették az MSZMP-be.
1957 tavaszán Moszkva olyan bizánci udvar, amelyben az erővonalak nehezen voltak követhetők, kötélhúzás korántsem csak a szovjetek és a magyarok között zajlott. Hruscsov sztálinistái a „jobboldali” Nagy Imre fejét követelték, és azt, hogy a kádári vezetés tartózkodjon a talán hibákat elkövető ám „tiszta hitű” kommunisták (értsd Rákosinak és híveinek) ostorozásától. Ezen felbátorodva a magyar expártvezér – miként azt Feitl István történész A bukott Rákosi című tanulmányában ismertette – a maga szempontjából „végzetes hibát” követett el, amikor március végén levelet küldött Hruscsovnak.
Ebben nemcsak a kialakult helyzetet elemezte, hanem felvetette moszkvai elvtársak, közelebbről Hruscsov „tájékozatlanságból adódó” felelősségét. A levélre Hruscsov a szovjet központi bizottságtól kierőszakolt határozattal reagált: „Rákosi elvtárs saját személyes tekintélyét a párt és az állam érdekei fölé helyezte (…) oppozíciós álláspontot foglalt el, s még mindig Magyarország vezetőjének szerepére tart igényt, pedig ezt visszavonhatatlanul elvesztette.” Ezen, a sorsát alapvetően érintő döntésről azonban Rákosit nem tájékoztatták, csupán közölték vele a kijelölt új krasznodari lakóhelye címét.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
