Szerzeteseknek szolgált útmutatóul az első magyar nyelvű szakácskönyv
2021. február 6. 13:45 Saly Noémi
„…az egyikből nem tud enni, a másikból lakjék jól”
Józsa András erdélyi kutató fél évtizeddel ezelőtti, a Korunkban megjelent tanulmányában azt állítja, hogy a könyv 1692-ben Marosvásárhelyen keletkezett, és szerzője Apafi fejedelem udvari lelkészének, Tófői Mihály püspöknek Zsófia lánya volt.
A vásárhelyi Teleki Tékában ugyanis van egy példány Misztótfalusi könyvének 1785-ös nagyszebeni kiadásából, amelybe valaki jóval később beleírta: „Szakácskönyv közrendű konyhára az 1700-as év elejéről Tóffeji Zsófiának 1692. évben megírt Szakács könyve”, s ugyanott van egy kéziratos párja, szép, rajzos borítóval: „SzAKÁTS : KÖNYV melly 1692 ben M : VÁSÁRHELyEN Concinnált [szerkesztett] TOFFEI : SOFIA SzAKÁTS : KÖNYVÉBÖL Iratatott le 1772 dik ESZTENDÖBeN G. Bethlen Susanna”. Józsa kikutatta: Zsófia a fejedelmi udvarban nevelkedett, egy jómódú lelkészhez ment feleségül, és „édesapjától, Tofaeus Mihály püspöktől valóságos kis vagyont örökölt”. A szerző a budapesti kéziratos példányról nem tud, vagy nem vesz tudomást.
Én meg az utólagos datálások bizonytalanságain túl sem hiszem, hogy Zsófia a szerző. Kinek, minek írt volna ő szakácskönyvet? A főúri konyhákon profik dolgoztak, nem a ház úrnője főzött. Amelyik asszony az 1600-as években maga főzött, az nemigen tudott olvasni. Főzni viszont kislány korától tanult, és mire eladósorba került, tudott is. Semmiképp sem szorult rá olyan ételek leírására, mint a tehénhús rizskásával, a murok tejjel vagy a laboda-paréj. Annál inkább rászorulhatott az a ferences fráter, aki főzni ugyan nem tudott, de olvasni igen, és ha rá került a sor a konyhai szolgálatban, úgy ő, mint kosztosai nagy hasznát vették a paréj pontos receptjének.
A bevezetőben emlegetett „két vagy három tál étel” jelentheti azt, hogy néhány, de ha a szerzetesek szemével nézem, hajszálpontosan a bencés regulát követi: „Úgy hisszük, hogy minden étkezésre, akár tizenkét órai, akár délután három órai, elég lesz két főtt étel az egyesek különféle gyöngeségei miatt; hogy aki talán az egyikből nem tud enni, a másikból lakjék jól. (…) De ha lehet valahonnan szerezni gyümölcsöt vagy friss zöldségféléket, adjanak harmadik fogást is.”
A könyv húsos és böjtös étkekre való felosztása sem protestáns környezetet sejtet, a vadhúsok szinte teljes hiánya (mindössze 4 recept!) pedig végképp nem egy erdélyi fejedelmi udvar – vagy akár kálvinista püspökcsalád – étkezési szokásaira vall. (A szerzeteseknek viszont elvileg tilos volt vadászniuk, vadhoz csak akkor juthattak, ha kaptak, esetleg vettek valakitől.) És mennyire életszerű, hogy a rangos-gangos lelkészné ilyen tanáccsal lássa el olvasóját?
„Ha kinek oly fogadása vagyon, hogy csak kenyérrel, vízzel akar böjtölni, és Isten szeretetiért akarná magát sanyargatni, így is meglehet: Metéllyen kenyérből kotzka szeltet és azt is forró vízzel öntse meg, a vizet elsőben megsózván és Kalánnal Tzibra [cibere] módjára ehetik benne.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
