Személyes féltékenység vezetett a középkori Szerb Királyság megsemmisüléséhez

2021. június 28. 07:51 MTI

Az első szerb fejedelemségek Koszovó területén alakultak ki, és itt volt az első szerb királyság szíve is. A középkori Szerbia Dusán István uralkodása (1331-1355) idején élte virágkorát, Dusán halála után azonban egymással marakodó részekre hullott, ami megkönnyítette a Balkánon előrenyomuló törökök térhódítását.

Az Oszmán Birodalom 1354-ben Gallipoli elfoglalásával vetette meg lábát Európában. I. Murád szultán 1365-ben elfoglalta Drinápolyt (ma: Edirne), ahová székhelyét is áthelyezte. 1371-ben a Marica folyónál vívott csata nyomán török fennhatóság alá került Makedónia és Dél-Koszovó is. Az anarchiába süllyedt Szerbia trónjára ekkor került Hrebeljanović Lázár, aki 1381-ben sikeresen visszavert egy török támadást, de öt év múlva át kellett engednie a töröknek Nissa (Niš) városát. 1387-ben Lázár újabb győzelmet aratott ugyan, de belátta, hogy szövetségesekre van szüksége. Megegyezett Tvrtko bosnyák királlyal, Iván Sisman bolgár cárral, néhány albán fejedelemmel és Mircea havasalföldi vajdával, hogy együttes erővel szállnak szembe a hódítókkal.

I. Murád szultán 1389-ben indított ismét támadást, és az egyesült szerb-bosnyák-albán-havasalföldi hadak Rigómezőnél (Kosovo Polje), a mai Pristina közelében vállalkoztak az összecsapásra. Az 1389. június 28-án lezajlott ütközetben a törökök voltak számbeli fölényben, a szultán csapatainak létszáma mintegy 27-40 ezer főt tett ki, míg a Lázár vezette koalíció 12-20 ezer katonával rendelkezett.

A források szerint a szerbek indítottak támadást, nehézlovasságuk rohama áttörte a török balszárnyat, és középen is fölénybe kerültek. Ebben a kritikus pillanatban azonban a Lázárra féltékeny koszovói herceg, Vuk Branković csapataival kivált és elvonult a csatatérről. Murád nagyobbik fia, Bajazid megragadta a lehetőséget, és ellentámadásával eldöntötte az ütközet sorsát: a törökök bekerítették és lemészárolták a keresztényeket, a súlyosan megsebesült Lázárt kivégezték.

A törökök diadalát azonban megkeserítette, hogy meghalt a szultán is: krónikáik szerint már a győzelem után döfte le a harcmezőn egy magát színleg megadó szerb nemes, Miloš Obilić. A szerb változat szerint viszont Obilić még a csata előtt, magát árulónak kiadva ment a török táborba és sátrában végzett Muráddal. Bajazid a csatamezőn a saját öccsét is meggyilkoltatta, hogy ne lehessen vetélytársa, és Drinápolyba visszatérve egyedül vette át Murád örökségét.

A szerb trónt Lázár fia, István örökölte. Az első rigómezei csata nyomán Szerbia fél évezredre elvesztette függetlenségét: előbb vazallusállammá vált, majd a 15. század közepétől egész területe török fennhatóság alá került, Magyarország pedig közvetlenül határos lett az Oszmán Birodalommal. Amikor röviddel Rigómező után Zsigmond magyar király megtámadta a meggyengült Szerbiát, hogy gyepűt teremtsen a magyar határ és a törökök között, a támadást a szerbek már török segítséggel verték vissza.

Rigómező a szerb nemzeti öntudat szimbolikus pontja lett, nem csak azért, mert ez a vidék a szerb nemzet bölcsője, hanem azért is, mert a szerbség első állama is itt bukott el. A vértanúvá felmagasztalt Lázár fejedelem körül kultusz alakult ki, nemzeti szentként tisztelik. Alakja és a csata hősei köré mítoszok szövődtek, és ez is szerepet játszott abban, hogy a szerbek elkerülték az iszlamizálódást.

A független Szerbia 1878-as létrejötte után nemzedékek nőttek fel a rigómezei csata, és az egykor létezett nagyszerb állam helyreállításának bűvöletében. 1989-ben egymillió ember vett részt a csata 600. évfordulóján tartott nagyszabású ünnepségen, Slobodan Milošević szerb politikus ekkor elhangzott beszéde pedig már a délszláv háborúkat előlegezte meg. Érdekes egybeesés, hogy a rigómezei csata 525. évfordulóján, 1914. június 28-án gyilkolta meg Szarajevóban a szerb nacionalista merénylő, Gavrilo Princip Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörököst és feleségét, casus bellit teremtve az első világháború kirobbantásához.