Szélhámosoktól az anorexiás apácákig – bizarr szentek a történelemben
2015. szeptember 28. 17:22
Oszlopszentek és vérvád
Bár sok szent hosszú időt töltött azzal, hogy Istennek tetsző életet éljen, és ezáltal nyerjen bebocsátást a mennybe, voltak, akik az utolsó pillanatokban adták fel addigi életüket, de ennek ellenére is felvették őket a szentek sorába. Közülük a leghíresebb Szent Dizmász, a „jobb lator”, aki egyike volt annak a két gonosztevőnek, aki Krisztussal együtt halt meg a kereszten. A Biblia szerint Dizmász halála előtt, a keresztfán tért meg, és ez elég volt neki, hogy Krisztus jóindulatát elnyerve bebocsátást kapjon a mennybe.
A 20. században is volt azonban példa hasonló esetre. Jacques Fesch, aki playboyként, bankrablóként és gyilkosként szerzett kétes hírnevet magának, 1957-ben az ügyében hozott halálos ítélet guillotine-nal történő végrehajtása előtt tért meg a börtönben. A kicsapongó életet élő, két gyermeket nemző, de mindkettőt elhagyó férfi akkor határozta el, hogy kirabol egy bankot, amikor a szülei nem voltak hajlandók neki venni a jachtot, amellyel Tahitire szeretett volna utazni. A rablás során megölt egy rendőrt, majd elfogták, és mivel a tárgyalás alatt a bűnbánat legkisebb jelét sem mutatta, halálra ítélték. Tettét még börtönbüntetése első hónapjaiban sem bánta meg, egy idő után azonban váratlanul megtért. Levelezni kezdett a családtagjaival, kibékült a feleségével, és méltósággal viselte büntetését. Utolsó szavai ezek voltak: „Szent Szűz Mária, könyörülj rajtam!”. Párizs érsekét, Jean-Marie Lustigert annyira meghatotta, hogy az egykori bűnöző buzgó katolikus lett, hogy kérvényezte a boldoggá avatási eljárás megkezdését.
A kereszténység első századaiban sokan az egészséges szintet messze meghaladó módon komolyan vették az önmegtartóztatást. Az életüket közel-keleti sivatagokban tengető aszkéták barlangokban, sírboltokban vagy a szabad ég alatt aludtuk, párnaként követ használtak, étkezéskor pedig különböző vadvirágokat vettek magukhoz. A korai kereszténység egyik leghíresebb szentje Oszlopos Szent Simeon (388-459) volt.
A karrierjét pásztorfiúként kezdő Simeon már 16 évesen szerzetesnek állt. A legenda szerint egy alkalommal 40 napot bírt ki úgy, hogy egyáltalán nem vett ételt vagy italt magához, a tette azonban széles körben elterjedt, és zarándokok hada kezdte el látogatni az elképesztő önmegtartóztatásra képes férfit. Az aszkéta ezután annak érdekében, hogy teljesen eltávolodjon a zarándokrohamoktól és a földi javaktól, mintegy harminc éven keresztül egy Aleppó közelében található oszlopon húzta meg magát, amely idővel egyre magasabb lett. Példáját sokan követték, és teret hódított a remeteélet újszerű formája, melynek követőit sztilitáknak, vagyis oszlopszenteknek nevezték.
Ávilai Szent Teréz szintén hosszú éveken át élt oly módon, hogy alig vett ételt és vizet magához. A szent gyakran gallyakkal és olajfaágakkal hánytatta meg magát. Viselkedése alapján az orvosok manapság feltehetően bulimiát diagnosztizálnának nála. Sienai Szent Katalin az áldozás napjain minden ételt kihányt, amit addig magához vett, de a Holy Anorexia (Szent anorexia) című könyv szerint a középkori szentek mintegy felénél megfigyelhetők az anorexia tünetei.
A vitatott megítélése szentek különös példáit jelentik azok a kanonizált személyek, akik feltehetően nem is léteztek. Az egyház korai történetében sok szent kultusza mendemondák és pletykák alapján alakult ki. A 2-3. században élt Szent Borbála a legenda szerint egy jómódú nő volt, aki apja bánásmódjának köszönhetően lett buzgó keresztény. A történet szerint árulói kőszobrokká és sáskákká változtak át, sebei csodás módon meggyógyultak, apját pedig agyoncsapta egy villám. A legendával az egyetlen probléma az, hogy valószínűleg semmi sem igaz belőle. „Szent Borbála története fantasztikus, de nincs rá bizonyíték, hogy valóban igaz lenne. A szent feltehetően nem is létezett” – fejtette ki Craughwell, aki hozzátette, a katolikusok 1969-ben törölték is a szentek sorából.
A középkorban a szentek még egy különös, a zsidókkal szembeni vérvádhoz köthető csoportja is ismert volt. A rosszindulatú pletyka szerint ugyanis a zsidók rituális gyilkoltak meg kisfiúkat, majd a vérüket saját vallási szertartásaikhoz használták fel. A társadalom ezt a nyilvánvaló hazugságot a zsidó közösségek terrorizálására használta fel, és hogy érveik még nagyobb súlyt kapjanak, a kisfiúkat nem hivatalosan szentté avatták. Az egyház persze sohasem ismerte el ezeket a „szenteket”,
Támogasd a 
szerkesztőségét!
