Széchenyi István apaszerepben – hősies helytállás két saját és 15 mostohagyermekért
2020. március 29. 08:27 Fónagy Zoltán
Széchenyi, az édesapa
1837. február 3-án, csaknem napra pontosan egy esztendővel az esküvő után született meg Széchenyi elsőszülött gyermeke, Béla, majd három évvel később, 1839 végén a kisebbik fiú, Ödön. 1844 elején az ekkor már 45 éves Crescence szült még egy kislányt, ám Júlia kéthetes korában meghalt. Az ekkor már országosan ismert gróf (az Akadémia, a Kaszinó és a pesti lóverseny már stabilan működik; felügyeletével folyik a Vaskapu szabályozása; célegyenesben a Lánchíd előkészítése; programadó művei – Hitel, Világ, Stádium – jogán íróként is tekintélyes) későn, 45 évesen lett apa. A tény, hogy pár évvel korábban birtokai nagyobbik felét életjáradék fejében eladta a fivéreinek, jelezte, hogy a középkorú agglegény már le is mondott a családalapításról, hiszen nem számolt örökössel.
Széchenyi 1848 nyár végi összeomlásáig – Béla 11, Ödön 8 éves ekkor – a gyerekek rendszeresen, ám a bejegyzések mennyiségéhez képest mégis viszonylag kevésszer tűnnek fel a naplóban, illetve a levelekben. Apjuk feljegyez közös programokat (séta, úszás), rögzíti a fiúk súlyát, ír a dajka, majd a nevelők kiválasztásának gondjairól. Közelebbi ismerőseinek írt leveleinek záróbekezdésében szintén fel-felbukkannak az édes- és mostohagyerekek fejlődéséről vagy egészségi állapotáról szóló néhány szavas beszámolók. A viszonylag szűkös forrásokból úgy tűnik, hogy Széchenyi lelkiismeretesen töltötte be a kor elvárásainak megfelelő apaszerepet. (Történetietlenül járnánk el azonban, ha a XIX. századi normáknak kitűnően megfelelő grófon a XXI. századi, az érzelmi igények kielégítésére nagy súlyt helyező elvárásokat kérnénk számon.)
Mindenekelőtt biztosította gyerekei számára a születéssel kapott társadalmi státusz átörökítésének lehetőségét mind az anyagi feltételek, mind a szocializáció terén. Utóbbi téren egy arisztokrata apa fő feladata a megfelelő nevelő kiválasztása volt. Bár Széchenyi sok energiát fektetett a keresésbe, emberismerete e téren nem bizonyult különösebben élesnek. A fiúk nevelését 1841-től irányító Podhorszky Lajos ugyan sokoldalú képzettséggel rendelkezett (sport, zene, nyelvek, pedagógia terén, nyelvészként később az MTA tagjává is választották), ám indulatos természete valójában alkalmatlanná tette a feladatra. A tény, hogy az időnként testi bántalmazásig fajuló dühkitörései hat évig nem jutottak Széchenyi tudomására, jelzi, hogy apaként kevéssé vehetett részt a kisfiúk mindennapi életében, és kapcsolatuk nem nevezhető bizalmasnak vagy bensőségesnek.
Ahogy nőttek a fiúk, a tekintélye zenitjén álló gróf (Kossuth már 1840-ben a „legnagyobb magyar” címmel tisztelte meg), lelkiismeretesen, sőt örömmel teljesítette azt az apai feladatot, hogy életkorukhoz igazodó mértékben „bevezesse” a fiúkat a felnőttvilág azon szegmenseibe, ahol majdan mozogniuk kell. Ezt a célt szolgálta, hogy felnőtt vendégeik közé ültették őket az asztalnál, vagy hogy az apa rendszeresen magával vitte őket felnőttek társaságába is, így templomba, színházba, vizitekre, korzózni, sétalovagolni, úszni. Ahogy a gyerekek nőttek, úgy sűrűsödtek az ilyen jellegű bejegyzések a naplóban: 1848. július 18-án például, amikor a Lánchíd-építés finisében helyére emelnék az utolsó láncszakaszt (amely a vízbe zuhant), Széchenyi két kisfiával nézte a munkát egy állványon.
Mire azonban elérkezett az apa igazi ideje a fiúk nevelésében – a kamaszkorban, a jövőre vonatkozó nagy döntések meghozatalakor – Széchenyi a döblingi ideggyógyintézet falai közé került. 5-6 évre teljesen kikerült a gyerekek életéből. 1854-től fokozatosan veszi vissza apai szerepét, hogy aztán 1857-től kifejezetten intenzíven próbálja meg pótolni azt, amit összeomlása óta elmulasztott. Némiképp megkésett igyekezetének fő „áldozata” elsőszülöttje, Béla volt. A húszas évei elején járó fiú homlokegyenest ellentétes atyai elvárások és „pedagógiai” fogások között volt kénytelen lavírozni, és ő „jó fiú” módjára beletörődő türelemmel viselte idős, 70 felé közeledő apja nevelési hiperaktivitását.
Széchenyi egyrészt igyekezett gyerekstátuszban tartani a fiatal felnőttet – Döblingből kiskamaszra szabott részletességű viselkedési előírásokkal bombázta: hogyan kezelje az apanázsát, kinek milyen ajándékot hozzon angliai utazásáról, sőt, megalkotta számára jövendőbelije „profilját” –, másrészt elhalmozta szemrehányásokkal, hogy nem viselkedik eléggé felnőtt módjára, például nem vállal önállóan felelősséget a birtokigazgatás ügyei terén. (Anélkül, hogy formálisan átadott volna neki bármilyen kompetenciát a birtokkal kapcsolatban!)
A „döblingi remete” teljes mértékben tudatában volt, hogy ő már életében szoborrá vált a magyar nemzeti közösség számára. („Én annak idején egyfajta korszakot alkottam Magyarországon” – írta Bélának egyik korholó levelében.) A kivételes presztízzsel járó felelősséget Széchenyi azonban nemcsak magára vonatkoztatta, hanem ennek terhét elsőszülött fiára is rárakta. Szigorúan számon kérte Bélán, ha megítélése szerint nem az ő nevéhez méltón viselkedett: ha például nem pártolta – legalább tagdíjfizetéssel – az ötvenes évek végén újjászerveződő gazdasági és kulturális egyesületek valamelyikét, nem fizetett elő az újraéledő magyar sajtó termékeire, vagy a Széchenyi névhez méltatlan „írói zsengével” lépett a nyilvánosság elé egy vadászlapban.
Az öreg Széchenyi sem volt mentes az idősebb nemzedékek „típushibájától”, lényegében elfelejtette, vagy legalábbis eltagadta fiatalkori önmagát. Türelmetlenül olyan tudatosságot, érettséget kért számon fő örökösén (aki apja halálakor is csak 23 éves volt), amelyet ő maga is csak a harmincas éveiben szerzett meg. A kisebbik fiúra, Ödönre kevésbé nehezedett a történelmi névből származó teher, neki bátyjához képest sokkal kevesebb atyai nevelési igyekezetet kellett elviselnie. A másodszülötti státuszból eredő hátrányokat – kisebb apanázs, majd később kisebb örökség – a nagyobb választási szabadság kompenzálta valamelyest.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
