Pillantás a Nagy Imre-temetés kulisszái mögé
2014. október 17. 11:44 Murányi Gábor
„Aki egy nappal, egy héttel, egy évvel, tíz évvel, száz évvel 1989. június 16-a után nézi a Hősök terét, a temetői szertartást megörökítő filmfelvételeket, az ne feledje, hogy a gyászdemonstráció minden másodperce mögött mindvégig feszültsége sűrűsödött, hogy vajon nem robban-e ki ott a téren egy új felkelés, nem történik-e provokáció, nem szólalnak-e meg a fegyverek” – jegyezte fel naplójába az utódoknak szóló figyelmeztetést a közérzület rezdüléseire mindenkor érzékeny író, Sándor Iván. Az „áradó méltóság” résztvevőként ugyan őt is magával ragadta, de a lélek mérnökeként pontosan érzékelte, hogy negyedmilliónyi társának (és a tévénézők millióinak) porcikáit nemcsak a felemelő élmény járta át, hanem a fortélyos félelem is.
„Nemzetközileg nem a demonstráció viselhető el nehezen, hanem ha a demonstrációban erőszakot kell alkalmazni” – jelentette ki a pártfőtitkár (és néhány napig még miniszterelnök) Grósz Károly 1988. november végén, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) politikai bizottságának tagjai azt latolgatták, miként lehetne bonyodalom nélkül megúszni a három évtizeddel korábban kivégzett miniszterelnöknek, Nagy Imrének és társainak politikai kényszerűségből nem sokkal korábban engedélyezett nyilvános eltemetését.
A Hősök terén negyedszázaddal ezelőtt megrendezett gyászünnep végül méltósággal s mindenfajta atrocitás nélkül zajlott le, az eseményt a politikatörténet olykor a kommunizmus „sírba tételének”, máskor a rendszerváltás fordulópontjának, (szimbolikus) nyitónapjának, vagy éppenséggel a XX. század magyar históriáját lezáró aktusnak titulálja. Az utókori emlékezetben számos mítosszal is túlcifrázott nap kétségkívül sorsfordító volt: onnantól kezdve a folyamatok nemcsak felgyorsultak, de visszafordíthatatlanokká is váltak, holott még az előtte való napokban is fortélyos félelmek szőtték át a hatalomban ülőket és az ellenzékben politizálókat egyaránt, de talán az ország (köz)hangulatát is.
Az „évszázad nagy temetésének” kezdőnapját nehéz lenne pontosan meghatározni, hiszen ez a dátum lehetne akár már 1958. június 16. is, amikor a halálraítélteket jeltelen sírban földelték el. A kádári rezsim szempontjából ez több volt, mint bűn, ez olyan végzetes politikai hiba volt, amely három évtizeddel később az amúgy roskadozó rendszer látványos összeroppanásához vezetett. Ha viszont ennek a szakrális aktusnak a közvetlen előzményeit keressük, azt alighanem az egy évvel korábbi, meglehetősen visszhangos eseményben jelölhetjük meg. Akkor, 1988. június 16-án Párizsban, a történelmi patinájú Père Lachaise temetőben emlékművet állítottak a Nagy Imre-per öt áldozatának „és az 1956-os magyar forradalom minden kivégzettjének, akiknek saját hazájukban nincs sírjuk”.
Murányi Gábor teljes cikkét keresse a Múlt-kor magazin őszi számában
Támogasd a 
szerkesztőségét!
