Példátlan információcsere előzte meg az első szovjet-amerikai közös űrrepülést

2020. július 17. 12:09 MTI

A szovjet Szputnyik-1 műhold 1957. október 4-i pályára állításával megkezdődött az űrkorszak, s ezzel együtt a Szovjetunió és az Egyesült Államok versengése a világűrben. Az erőforrásokat nem kímélve folytatott kutatások eredményeit mindkét fél hétpecsétes titokként kezelte, az együttműködés lehetősége sokáig fel sem merült.

Az 1960-as évek végén, az enyhülés időszakában aztán a NASA és a Szovjet Tudományos Akadémia tudományos együttműködési megállapodást írt alá, a hetvenes évek elején pedig felvetődött a kétoldalú kapcsolatok javulását bizonyító közös űrrepülés gondolata is. Ezt a Richard Nixon amerikai elnök moszkvai látogatása során, 1972. május 24-én aláírt szerződés véglegesítette, a közös űrrepülés időpontját 1975-re tűzték ki. A minden apró részletre kiterjedő együttműködést igénylő, tudományos, műszaki és politikai szempontból egyaránt szenzációs program - hivatalosan az Apollo-Szojuz Kísérleti Projekt (ASTP) - a hidegháborús űrverseny jelképes lezárását jelentette.

A program fő célja egy amerikai Apollo és egy szovjet Szojuz űrhajó összekapcsolása volt a világűrben. Az űrhajósokat 1974 novembere és 1975 áprilisa között felváltva készítették fel a Moszkva környékén lévő Csillagvárosban, illetve a houstoni kiképzőközpontban. A küldetés előtt az Apollo asztronautái oroszul, a Szojuz-19 kozmonautái angolul tanultak. Az idők változását jelezte, hogy példátlan információcsere kezdődött, mindkét fél tanulmányozhatta a másik űrhajóit, kiképzőközpontjait.

A kazahsztáni Bajkonurból 1975. július 15-én az egyezményes világidő (UTC) szerinti 12 óra 20 perckor bocsátották Föld körüli pályára a Szojuz-19 űrhajót, fedélzetén Alekszej Leonov parancsnokkal és (a később Farkas Bertalannal is repülő) Valerij Kubaszov fedélzeti mérnökkel. A világ élő adásban ekkor láthatta először szovjet űrhajó startját. Ugyanaznap 19 óra 50 perckor az amerikai Apollo űrhajót is fellőtték a Kennedy Űrközpontból, kabinjában Thomas Stafford parancsnok, Vance Brand, a parancsnoki egység és Donald Slayton, a dokkolóegység pilótája utazott, az 51 éves Slayton a világ akkori legidősebb űrhajósa volt. Ez volt az utolsó Apollo űrhajó, amely a világűrben járt, ezért nem hivatalosan Apollo-18-ként is emlegetik.

Az összekapcsolódáshoz dokkolómodulra volt szükség, amely légzsilipként is szolgált, mert az Apollóban csökkentett nyomású tiszta oxigént, a Szojuzban pedig levegőt használtak. A közösen kifejlesztett, Amerikában gyártott modult a Szojuznál kétszer nagyobb Apollo szállította. A pályák két napig tartó összehangolása után 1975. július 17-én az Apollo tíz méterig automatikus üzemmódban közelítette meg a szovjet űrhajót, majd 16 óra 12 perckor kézi vezérléssel kikötött.

A zsilipkapuk kinyitása után, 17 óra 17 perckor a két parancsnok, Stafford és Leonov (a franciaországi Metz városa fölött) kezet fogott egymással, az eseményt az egész világon élőben közvetítették a televíziók. Ezután az űrhajósoknak protokolláris teendőik voltak, összeillesztettek egy emlékplakettet, amelynek két fele a két űrhajón érkezett, aláírtak egy közös emléklapot, telefonon beszélgettek Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkárral és Gerald Ford amerikai elnökkel. Kicserélték az 1972. évi amerikai-szovjet együttműködési megállapodás ratifikált példányait, közös sajtóértekezletüket az ATS-6 amerikai távközlési műholddal közvetítették a Földre.

Az asztronauták többször vendégeskedtek egymás űrhajójában, számos tudományos programban vettek részt, gyakorolták a dokkolást és a szétválást, az egymáshoz közeli keringést, végrehajtották az első űrmentési gyakorlatot. Az Apollo a Nap és a Szojuz közé manőverezve mesterséges napfogyatkozást idézett elő a szovjetek napkorona-vizsgálataihoz, az űrhajók közötti gázokat spektroszkópiai mérésekkel vizsgálták. Első "nemzetközi űrállomásként" 47 órán át keringtek együtt az űrben, a közös tevékenységgel töltött idő 19 óra és 55 perc volt. A két űrhajó július 19-én 15 óra 26 perckor végleg elvált, az "orbitális randevú" véget ért, megkezdték a közös pályáról való letérést.

A Szojuz-19 leszállóegysége 1975. július 21-én ért földet a kazahsztáni Arkalintól északkeletre, a leszállást - szintén addig példátlan módon - az amerikai és a szovjet televízió egyenes adásban közvetítette. Az Apollo még néhány napig folytatta a tudományos kutatást, majd július 24-én a Hawaii-szigetektől 580 kilométerre nyugatra ereszkedett a Csendes-óceán vizére. A landolás csaknem tragédiával végződött, mert az űrhajósok az ejtőernyők működésének meghibásodása miatt képződött mérgező égésgázokból a halálos dózis háromnegyedét lélegezték be, mindhárman kórházba kerültek.

Az amerikai-orosz űregyüttműködés 1994-ben a Shuttle-Mir-programmal folytatódott, s az 1998-ban pályára állított, ma már űrturistákat is fogadó Nemzetközi Űrállomás (ISS) kiépítésében és folyamatos működtetésében teljesedett ki.