Öt híres beszéd az esőben
2016. április 2. 14:55 Múlt-kor
„Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne”
Az 1949-ben, koncepciós perekben hozott halálos ítélet következtében kivégzett Rajk László és társai újratemetésére 1956. október 6-án került sor. A pártvezetés nem sokkal a forradalom kitörése előtt engedélyezte a főper három kivégzettje, valamint Pálffy György altábornagy munkásmozgalmi hősökként történő újratemetését. A „mártírokat” a Kerepesi úti nemzeti temetőben helyezték végső nyugalomra.
Az özvegy, Rajk Júlia mindenképpen nyílt temetést szeretett volna, és kilátásba helyezte, hogy amennyiben nem nyitják meg a temetőt a nagyközönség előtt, ő maga nem fog részt venni a ceremónián. A pártvezetésben végül egy nappal a temetés előtt tudatosult, mennyire kínos lenne, ha Rajkné csak a temetőn kívül helyezné el a virágait, így engedélyezték, hogy a rendezvény nyilvános legyen.
A tömeg persze tudta, hogy Rajk tárgyalásáig egyik első számú működtetője volt a kommunista diktatúrának. A helyzet groteszk voltára világít rá az a széles körben ismert anekdota, amely szerint a tömegben Rajk egyik régi munkásmozgalmi harcostársa megjegyezte: „Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne”. Az október 6-i hideg, esős őszi napon végtisztességet adó mintegy 350 ezer ember valójában nem a „fordulat évének” belügyminisztere, az ÁVO felügyelője, a B-listázás irányítója, valamint társai előtt rótta le kegyeletét. A Rákosi-rendszert temették. Jellemző, hogy még a diktatúra fenntartásában jelentős szerepet játszó Szabad Nép is néma tüntetésről, a Rákosi-rendszer bírálatáról számolt be: „egy korszakot is temetünk, a személyi kultusz és személyi önkény korszakát”.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
