Országukat is elárasztották a hollandok a szabadságukért

2015. június 12. 17:55

Az 1568-ban kezdődött németalföldi szabadságharcban (másik nevén: nyolcvanéves háborúban) a mai Hollandia és Belgium lakóinak célja a spanyol iga lerázása és az önálló államalakulat létrehozása volt. Az Orániai Vilmos vezette holland lázadók a harcok közben úgy döntöttek, hogy Antwerpen, Brugge és Gent felszabadítása érdekében elvágják a tengeri gátakat, amelyek a mélyebb fekvésű, tenger  melletti, árvízveszélyes területeket védték a viharoktól, valamint a dagályoktól. Bár a stratégiai húzás bejött, 1584 és 1586 között hatalmas árvíz lepte el a partmenti földeket.

„A terv teljességgel őrült, a következményeket nem néző és irányíthatatlan volt” - mondta Adriaan de Kraker, az Amszterdami Egyetem kutatója. „Tengermenti Flandria, a holland Zeeland tartomány legdélebbi régiója területeinek mintegy kétharmadát elárasztotta a víz” - tette hozzá.

Az árvizek az ott élők tucatjainak életét oltotta ki, és ezrek megélhetését tette kockára, valamint az évekig vissza nem húzódó tengervíz megváltoztatta a talaj erózióját, üledékképződés ment végbe, valamint a meglévő folyóvízhálózatot is gyökeresen átalakította. Az elöntött terület ugyanakkor fontos, stratégiai védelmi vonallá vált, azonban néhány helyen több mint száz évig víz alatt maradtak a földek, ami a táj mélyreható változásaival járt együtt. Miután a víz visszahúzódott, vastag agyagréteg borította az utakat, földeket, épületeket, valamint a tenger sótartalma is negatívan befolyásolta az újbóli mezőgazdasági művelés alá vont területek termőképességét.

„A földek stratégiai elárasztása egy igen kockázatos taktika. Sikeres lehet, ha egy átgondolt, biztonságos terven nyugszik, amely magában foglalja a károk gyors helyreállítását is, azonban ez esetben erről szó sem volt” - magyarázta de Kraker, aki elárulta: alig talált olyan dokumentumokat, amelyek a töltések javítási költségeiről, valamint az esetleges kártalanításról szólnak.

A kutató az 1980-as évek óta tanulmányozza a 16-20. századi árvizeket a délnyugat-hollandiai régióban, amely az egyik legveszélyeztetettebb területnek számít a nyugat-európai országban. A három nagyobb folyó, valamint a tenger által határolt, a tenger szintje alatti, szigetekkel és folyótorkolatokkal tarkított, igen termékeny földterületet tucatnyi gát védi az áradásoktól.

De Kraker a kutatásai során a földterületek tulajdonviszonyait, a földhasználati engedélyeket, a gátak őrzésére, valamint karbantartására irányuló szerződéseket és az érintettek (földtulajdonosok, lázadók, spanyol tisztviselők, ostromlott városok polgármesterei) közötti levelezéseket is áttanulmányozta. Munkája során légi felvételeket, történelmi, valamint talajtérképeket is vizsgált. A Hydrology and Earth System Sciences című folyóiratban kifejtette, hogy az elmúlt fél évezredben 21 esetben természeti katasztrófa, míg 11 esetben háborús időkben szándékos emberi behatás okozta a súlyosabb árvizeket, ám hozzátette: az emberi szerep az előbb említett kategóriában sem csekély.

A legnagyobb károkkal járó áradás az 1953-as évhez köthető, amikor a két napon át tartó, erős nyugati szél rendkívül magas vízállást eredményezett. Több mint 1800 ember veszítette életét, mintegy százezer embert kellett evakuálni, és a kár átszámítva a 700 millió eurót is meghaladta. Habár a katasztrófa a természeti elemeknek köszönhető, az emberi mulasztás (lassú reagálás, alacsony gátak) is nagyban hozzájárult az ilyen méretű katasztrófához.

A tanulmányból az is kiderült, hogy Hollandiában egészen az 1940-es évekig háborús fegyverként használták a sokszor emberek által előidézett árvizeket. Először a megszálló németek „vetették be” a terület védelme érdekében a tenger nyújtotta előnyöket, majd a szövetségesek árasztották el Walcheren szigetét, hogy a kialakult helyzet segítse az előrenyomulásukat.