Nero, a keresztények vagy a város zsúfoltsága – miért vált Róma a lángok martalékává?
2018. november 29. 12:43 Múlt-kor
Míg Rómában a történelem valaha volt egyik legpusztítóbb tűzvésze szedte áldozatait, Nero császár nyári üdülője kényelmében dallal és lantjátékkal próbálta elütni az időt – hangzik az ókori uralkodó ellen leggyakrabban felhozott vád. Nero a keresztényekre hárította a felelősséget, sokak szerint pedig egyszerű baleset történt. De mi lehet az igazság? A történészek perdöntő bizonyítékok hiányában csak feltételezésekre, valamint az ókori történetírók gyakran egymásnak is ellentmondó állításaira hagyatkozhatnak. A tűz keletkezésének körülményeiről szóló vita mindmáig tart, és kérdés, kiderül-e valaha, hogy mi okozta a katasztrófát.
Vérvörös éjszaka
Az ókori Róma virágkorában gyakoriak voltak a tűzvészek. A város túlnépesedése elérte a kritikus szintet, a szűken kanyargó sikátorok között pedig rendezetlenül hevertek a rómaiak otthonai. A hatóságok szinte tehetetlenek voltak katasztrófahelyzetben, mivel nem rendelkeztek tűzoltásra alkalmas eszközökkel. Ilyen körülmények között a gyorsan terjedő lángok rövid időn belül minden idők egyik legborzalmasabb tűzesetét okozták.
Kr. u. 64. július 18-ról 19-re virradóra hisztérikus ordítozás zaja szakította félbe a római éjszaka nyugalmát. Az ébredező rómaiak először nem értették az utcáról beszűrődő sikoltozás okát, bár orrukat és szemüket már bántotta a kellemetlen füstszag. A felfordulásban megszaporodtak a kétségbeesett „tűz van!” kiáltások, és az éjszaka nyugalmát megtörő pánik egyre ijesztőbb mérteket öltött. A rómaiak tehetetlenül figyelték a tűz villámgyors terjedését. A máskor sötét égbolt mélyvörös színben pompázott.
A városon végigsöprő tűz szörnyű pusztítást végzett. Fényűző villák, színpompás kertek, csodálatos templomok, hűsítő szökőkutak, hatalmas fórumok váltak a lángok martalékává. És persze emberek ezrei, akik közül sokan már a mindent beborító füsttől megfulladtak.
Tacitus feljegyzései szerint a tragikus esemény Róma kereskedelmi negyedében, a Palatinus-dombhoz közel fekvő Circus Maximus területén kezdődött. A környéken egymás után sorakoztak a szorosan egymás mellé épített, düledező viskók, gyúlékony áruval teli bódék és sebtében összetákolt faraktárak, a város tikkasztó nyári hőségben kimerült őrei pedig éjszakánként gyakran elszenderedtek őrbódéikban. Nem nehéz belátni: elég volt egy szikra, hogy pillanatokon belül hatalmas tűz keletkezzen.
Tacitus a következőképpen emlékezett vissza az eseményekre: „A bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt felhalmozva, egyszerre kezdődött a tűz, és máris erőre kapva és a széltől szítva, a cirkuszt egész hosszában magával sodorta, mert sem tűzfalakkal körülvett paloták, sem falakkal övezett templomok vagy egyéb akadályok nem voltak közben. Rohamával a tűzvész először a sík területeken száguldott végig, majd magasra felcsapott, és ismét az alacsonyabban fekvő részeket pusztítva, a baj gyorsaságával megelőzte az orvoslást, mivel a város szűk s ide-oda kanyargó utcáival és szabálytalan házsoraival ki volt neki szolgáltatva – már amilyen a régi Róma volt.”
Amikor végre sikerült eloltani a lángokat, a hét római domb egyikénél, Esquilinusnál újabb tűz ütött ki. A legtöbb történetíró szerint a tűzvész hat napon keresztül pusztította Rómát, de egyes források több mint egy hétig tartó katasztrófáról számolnak be. A tizennégy római kerületből három teljesen elpusztult. Hét esetében még helyre lehetett állítani a sérült házakat, és csak négy kerületnek sikerült teljesen elkerülnie a tűzkárokat.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
