Nemzeti büszkeségtől visszhangzott a sajtó a magyar világrekorderek transzatlanti repülése után

2021. július 15. 11:02 Múlt-kor

A levegőbe emelkedés lehetősége a 20. század hajnalán a tudósokat és a kalandorokat egyaránt izgatta. A történelemkönyvekbe végül a Wright fivérek kerültek be, akik 1903. december 17-én, több évnyi kísérletezés után szálltak fel, majd ereszkedtek le sikeresen Észak-Karolinában. Nem mindenki volt ennyire szerencsés, a repülés hőskorszakában számtalan aviátor tűnt el nyomtalanul a lég birodalmában.

Magyarország nem tartozott korábban a nagy repülő nemzetek közé. Magyar Sándort, az első világháborúban kitüntetett pilótát Kanadában érte el a „Lindbergh-láz”, egy torontói kocsmában fogant meg az ötlet, hogy a nagy úttörő nyomdokaiba magyar pilóta is léphet. Charles Lindbergh 1927-ben a NYP Spirit of Saint Louis NX-211 típusú gépével 33 és fél óra alatt repülte át az Atlanti-óceánt, hihetetlen teljesítményének világszerte csodájára jártak.

Hogy a vállalkozás sikeres legyen, Magyar Sándornak a tengerentúli magyarokat kellett mozgósítania, és erre a magyar emigráció jellegéből adódóan Kanadában nem, csak az Egyesült Államokban lehetett esélye.  Detroitban felállították az Amerikai-Magyar Transzatlanti Bizottságot, amely 1 dolláros levelezőlapokból kívánta biztosítani a repülés költségeit. A levelezőlapok eladása mellett a vállalkozás legfőbb mecénása a magyar revizionizmust támogató brit sajtómágnás, Lord Rothermere volt, aki már 1927-ben kiállt a Daily Mail napilapban megjelent, Magyarország helye a nap alatt című cikkével a magyar ügy mellett.

Azonban a nagyvonalú, 10 ezer dolláros felajánlás sem fedezte a repülés anyagi hátterét, ráadásul csak utólag került volna kifizetésre, a mágnás a pénzdíjat az első magyar, Atlanti-óceánt átszelő pilótának ígérte. Ekkor lépett elő a hentesből húsüzemtulajdonossá vált, az Egyesült Államokban élő Szalay Emil, aki szinte teljes mozdítható vagyonát, a legtöbb forrás szerint összesen 25 ezer dollárt ajánlott fel, ezzel a gép megvásárlására és a nagyobb kiadásokra összegyűlt a szükséges alaptőke.

A repülés tervezésében Magyar Sándor mellett a pilótának felkért Endresz György, a repülőgép-tervező Bánhidi Antal, valamint Szapáry Jenő és Grosschmid István vettek részt. Endresz György az első világháborúban tábori pilóta volt, a háború végeztével a Magyar Aero Szövetség oktatójaként dolgozott és a német Junkers műveknél volt pilóta. Magyar Sándor 1920-ban az első, Budapest-Győr közötti légipostajárat pilótája volt, tehát a szükséges tapasztalata mindkettőjüknek megvolt a történelmi tett végrehajtásához. 

A repülőgép tekintetében választásukat Lindbergh ihlette, a Lockheed gyár Sirius Model 8A típusát eredetileg kifejezetten az ő kérésére tervezték. Az egymotoros, kétüléses, egyfedelű alsószárnyas gépet Lindbergh más célokra, így vizi landolásra is használta, ezért a gépet jelentősen át kellett alakítani, hogy óceánrepülésre is alkalmas legyen. Noha Magyarországról sem az államtól, sem a magánadományokból és gyűjtésekből nem folyt be jelentősebb összeg, a gépet mégis „Justice for Hungary” („Igazságot Magyarországnak”) névre keresztelték, ezzel üzenve a világnak az országot ért sérelmekért.

Endresz 1930 augusztusában Kaliforniában tesztelte a repülőgépet, de ezután még több hibát is ki kellett javítani, így 1931-re időzítették az indulást. Az eredeti terv szerint Detroitból indulva, Új-Fundland felett utántöltötték volna a gépet – a felszállás teli tankkal rendkívül veszélyes lett volna a gép súlya miatt –, de a rizikó miatt más elhatározásra jutottak, és Új-Fundland egyik népszerű, hasonló vállalkozásokról elhíresült repteréről vette kezdetét az utazás július 15-én, 17 óra 20 perckor. (A helyszín Harbour Grace, azaz a Kegyelem Kikötője, ahol Amelia Earhart, a női repülés úttörője is gyakran megfordult.)

A felszállás után a földindukciós iránytűjük egyből tönkrement, így Magyar kénytelen volt az útjukba eső hajókkal azonosítani pozíciójukat távíró segítségével, ráadásul a felhős időjárás miatt látásukban sem bízhattak. Egészen Magyarországig további nehézségek nélkül haladtak előre, a határátkelésről Magyar Sándor a következőképpen számolt be az Álmodni mertünk címet kapó visszaemlékezésében: „Átrepülünk a trianoni magyar határon. A vidéket egyhangú szürkeségbe öltöztette a forró nyár. Amily fölemelő és nagyszerű a pillanat, melyhez két nehéz, küzdelmes év után elérkeztem, oly szomorú a tudat, hogy a Duna túlsó partját idegenek bitorolják. Tudom, hogy ott is sokak szíve dobban meg gépünk láttára.”

Győr fölött egy váratlan malőr mégis riadalmat okozott: az egyik benzincsap meghibásodása miatt a motor leállt, mert nem jutott üzemanyaghoz (elképzelhető, hogy a zivatarok közötti manőverezés után már egyébként sem sok maradt a tartályban), így Endresznek bravúros kényszerleszállást kellett végrehajtania egy kukoricatáblán Bicske mellett. A már idézett emlékirat szerint a hősiesen landolók egy humoros jelenetbe keveredtek. Egy szénásszekeret szállító ember kérdezte: „Honnan gyüttek kendtek?”– az erre adott válasz, miszerint „Amerikából”, láthatóan megsértette az uraságot. Nem csak ő volt csalódott, a mátyásföldi reptéren összesereglett várakozók sem láthatták landolni a hősöket, de a misszió sikere így is boldogsággal töltötte el az ország népét.

Az örömhírről a július 17-i lapok is többnyire a címlapjaikon tudósítottak. A Pesti Napló a magyar géniuszok hőstetteként írta le a sikeres óceánrepülést. A cikkből a politikai üzenet sem maradhatott el: „Megjött. Nevében hozta győzelmét s a gép, amely a magyar igazság nagyszerű szózatával repült át az Óceánon, diadalában előőrse magának az igazságnak is.” 

A Népszava nem a címlapon, hanem csak a 8. oldalon számolt be részletesebben az eseményről, és – talán nem meglepő módon – nem a magyarság, hanem az emberiség dícsőítésére helyezték a hangsúlyt: „Tul a szűklátókörű sovinizmuson, a két magyar röpülő sikere az emberi haladás, az általános fejlődésbe vetett hit igazolása, megpecsételése.”

A Nemzeti Ujság ugyan nem mossa össze erőszakosan a Trianon miatt érzett fájdalmat a tudományos sikerrel, de a büszkeség érzékeltetésen túl véleményt is határozottan formálnak: „A mi betűink is hozzásegítették ösztönző erejükkel a repülésre a magyar fiukat, akik most diadalmasan megérkeztek megcsonkított, kicsiny hazájukba. És ez a repülés még egy igazságot hozott: azt. hogy a magyarságot politikai határokkal, kivándorlással szét lehetett törni, de lelki egységét nem lehet megbontani semmiféle eszközzel.”

A propagandagépezet kihasználta a pilóták elképesztő teljesítményét, de a nemzet új hősei valóban rá is szolgáltak az elismerő szavakra. Ahogy arról a sajtó is beszámolt, az út összesen 26 óra 20 percig tartott, és a magyar csapat több világrekordot is megdöntött: kevesebb mint 14 óra alatt repülték át az Atlanti-óceánt 250 km/h-s átlagsebességgel, valamint Amerikából indulva ilyen távolságra, 5800 kilométerre korábban egy gép sem jutott el. A Justice for Hungary személyzetét hősként fogadták, a Milleniumi Emlékműnél óriási tömeg ünnepelt, Horthy a Várban fogadta az óceánrepülőket, s a III. osztályú Vaskorona Renddel tüntette ki őket.

Az ünnepelt pilóta élete sajnos nem a tervek szerint alakult. Endresz György Rómába repült az Óceánjárók Világkongresszusára 1932. május 21-én – ahová Magyar Sándor is meghívást kapott, de nem tudott az eseményen részt venni –, ahol leszállás közben földnek csapódott, a gép kigyulladt és navigátorával, Bittay Gyulával együtt életüket vesztették. A szerencsétlenség nagy megrendülést keltett, Mussolini ekkor ajándékozta Magyarországnak a Giustizia per l’Ungheria nevû repülõgépet, Endreszrõl pedig egy hónappal késõbb teret neveztek el Budán.