Mostohagyermekeit ugyanúgy szerette, mint sajátjait Széchenyi István
2024. április 2. 14:20 Fónagy Zoltán
„Szent kötelezettséget vettem magamra”
A lelkiismeretes nevelőapa a második fiú, Geyza jövőjének egyengetése során másfajta gondokkal birkózott, mint az aranyifjú Alfréd esetében. Őt szinte mindig „szeretetre méltó jó fiúként” emlegeti, azonban a kitartást, szorgalmat, céltudatosságot – és a szellemi képességeket – tekintve többnyire elégedetlen volt vele. „Ezen derék fiú, ki teli van legnemesb érzelmekkel, mégis azon egyének sorában leli helyét, kikrül azt szokták mondani: Mindig mellé!” – jellemezte egyik döblingi levelében az akkor már majdnem 30 éves fiatalembert.
Noha naplójában többször is hangot adott csalódottságának, pályamódosításai során Geyza mindig számíthatott befolyásos nevelőapja támogatására. Mivel gyerekként a tenger vonzotta, Széchenyi a monarchia velencei haditengerészeti akadémiáját nézte ki neki a tiszti pályára lépéshez. A „tengerész-tanodából” azonban 4 év után ki kellett venni a fiút, mivel „egy kissé rövidlátó s így előmenetele kétes vala”. 1845-től kezdve jó tíz éven át – megszakításokkal és nekibuzdulásokkal – Geyza a katonatiszti pályával próbálkozott. Széchenyi ismeretségei révén a legmagasabb szinteken egyengette karrierje indulását, hadnagyi kinevezését például egyenesen az udvari haditanács elnökénél intézte el.
Atyai gondoskodása azonban nem merült ki a protezsálásban. A szülői házból 12 évesen kikerülő fiúban találkozásaik alkalmával és leveleken keresztül is igyekezett kialakítani az általa kívánatosnak tartott jellemvonásokat Nem volt ez másképp élete vége felé sem: a kettejük közötti érzelmi viszonyról sokat elárul, hogy a 30 éves huszárkapitány az állandó „piszkálás” ellenére szívesen és sokat időzött nevelőapjánál a döblingi szanatóriumban.
Széchenyi utolsó két évében végül egészen bensőséges viszonyba került hozzá legközelebb álló mostohafiával, aki 30 évesen kilépett a hadseregből, és lényegében titkárként segítette a közíróként újra aktívan politizáló döblingi remetét, aki érezhető apai büszkeséggel konstatálta Geyza „megkomolyodását”.
A kor szülői szereposztása szerint a lányok nevelésében az apára kevés feladat hárult közvetlenül. Mostohaapaként Széchenyi is abban látta fő kötelességét három gyámleánya irányában, hogy megteremtse anyagi biztonságukat – elsősorban is kezelje apai örökségüket –, finanszírozza a társadalmi státuszuknak megfelelő neveltetésüket, valamint a család társadalmi presztízsének fenntartásával biztosítsa egy rangjukhoz méltó házasság feltételeit.
A legidősebb leány, Karolin hat évet töltött nevelőapja háztartásában. 22 évesen ment férjhez Festetics Dénes grófhoz, és választását Széchenyi maradéktalanul helyeselte. Magánéleti örömét még életművének egyik legfontosabb mozzanatával is összekötötte: „kívánságom az, hogy az esküvő napját augusztus 20-a körül tűzzék ki, hogy a híd alapkövének letételével egyidejűleg nagyapaságom alapköve is helyére kerüljön” – újságolta 1842 tavaszán W. T. Clarknak, a Lánchíd tervezőjének a családi örömhírt.
Hogy a mostohaapai kötelezettség miként telítődött érzelmekkel, jól illusztrálja az az ünnepélyes hangú tanító és elbocsátó levél, amellyel Széchenyi útjára bocsátotta legidősebb mostohagyermekét:
„Kedves Karolinom!
Amikor a mindenható Isten megboldogult atyádat magához szólította, és Te azon kötelék által, mely engem tiszteletre méltó anyáddal egybekötött, a Gondviselés által rám bízott leányom lettél, nagy és szent kötelezettséget vettem magamra. Hogy számos és olyannyira szerteágazó ügyeim közepette mennyire sikerült betöltenem atyád helyét, nem tudom. De hogy mindig bensőséges atyai szeretettel fordultam feléd, és állandóan törekedtem, hogy minden nemest és szépet, ami az emberben feltalálható, amennyire csak lehet, kifejlesszek benned, erről biztosítalak és a mennyet hívom tanúnak!
… Áldjon meg téged a mindenható Isten, óvjon és védjen téged minden lépesedben!
A téged gyengéden szerető
Széchenyi Istvánod”
Széchenyi saját fiai
A legbensőségesebb érzelmi kapcsolata azonban a második lánnyal, Máriával alakult ki. A Széchenyi nősülésekor 14 éves nagylány éveken át betegeskedett, állapota időnként kifejezetten válságos volt. A nevelőapa, miközben Crescence-ot támogatta érzelmileg a krízishelyzetekben, maga is teljes mértékben átélte a szülői aggodalmakat. Jelzi ezt, hogy a Máriával kapcsolatos gondjait még közéleti tárgyú levelezésében is gyakran szóba hozta.
Húszas éveibe lépve nemcsak az egészsége jött rendbe a kedvenc mostohalánynak, hanem nőként is „kivirágzott”. Ezekben az években a lány gyakran helyettesítette betegeskedő anyját a társasági megjelenések alkalmával. Mária 1851-ben, tehát Széchenyi legsötétebb döblingi évei idején ment férjhez Wenckheim Antal grófhoz: tudatának tisztulása után ezt a vejét is fenntartás nélkül, sőt kifejezett örömmel fogadta el családtagként.
A legkisebb Zichy lány, Ilona vagy Helene a két kisebb fiúhoz hasonlóan kevesebb nyomot hagyott a személyes dokumentumokban. Ő csak kislányként élt Széchenyi otthonában: 1846-ban, 14 évesen már egy előkelő bécsi nevelőintézet lakója volt. Az a néhány említés, amely a Széchenyi-levelekben előfordul róla, harmonikus, meleg szülő-gyermek kapcsolatról árulkodik.
Arról, hogy a gyermekek milyen mostohaapának tarthatták a „legnagyobb magyart”, csak közvetett jelekből alkothatunk feltételezést. Ha jelekként értékeljük, hogy a Zichy fiúk és lányok rendszeresen látogatták a döblingi intézetben, illetve leveleztek vele, akkor az ő oldalukról nézve is megkockáztathatjuk a kijelentést: Széchenyit mostohaapai szerepében is a rá jellemző perfekcionizmus és kötelességtudat jellemezte.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
