Misztikus babonaságok útján próbálták létrehozni az alkimisták a Nagy Művet
2024. február 12. 18:05 Múlt-kor
Az arany bűvöletében
Az alkímia, mint annyi minden más, természetesen nem volt ingyen. Egy műhely fenntartása, a különböző edények és eszközök beszerzése, a felhasznált anyagok mind költséges vállalkozássá tették a gyakorlását. A középkorban és a kora újkorban ezért az az írástudó értelmiség, amely alkímiára adta a fejét, többnyire egy vagyonosabb uralkodóhoz társult, műveit neki címezte. A koronás fők érdeklődését persze nemcsak a tudományos és filozofikus magyarázatok keltették fel, hanem az az ígéret, hogy az alkimisták képesnek tartották magukat arra, hogy hitvány anyagokból valami nemeset állítsanak elő, például ólomból aranyat.
Az ötödik elemmel kapcsolatos, 15. századi latin nyelvű kézirat
Egyes elemek átváltoztatása egy másikká az alkimisták egyik fontos alapprocedúrájának számított. Ezt transzmutációnak nevezték. Valójában ma már tudjuk, hogy az elemek megváltoztatásához atomi szintű beavatkozásra van szükség, ilyen eszközökkel pedig az alkimisták nem rendelkeztek. Tévedésük egyik oka, hogy gyakran elemnek tekintettek ötvözeteket és vegyületeket is.
Például az elektrumot, amely a természetben is előforduló fémötvözet volt, már az ókorban is ketté tudták választani arannyá vagy ezüstté, és ezt az eljárást bizonyítéknak tekintették arra, hogy képesek az arany előállítására egy másik elemből. Hasonlóképpen különböztették meg a fehér és fekete ólmot, pedig valójában csak utóbbit tekinthetjük igazi ólomnak. Ismerünk még olyan görög és latin anyagneveket is, mint például az „aes” vagy a „chalkos” nevűeket, amelyekről egyelőre nem tudjuk pontosan, hogy milyen anyagokat jelentettek.
Részlet az egyik ún. Ripley-tekercsből, George Ripley angol alkimista alkotása
Az aranycsinálás ígérete számos koronás főt arra csábított, hogy az udvarába fogadjon egy alkimistát, hiszen ebben a korban fedezték fel az Újvilág aranykincseit, ezért azok az országok, amelyek az amerikai aranyhoz nem juthattak hozzá, élénken érdeklődtek más módszerek iránt. Ez olykor különös véget is érhetett.
Melchior Cibinensis, egy magyar alkimista, királyának, II. Ulászlónak volt az asztrológusa és a káplánja, alkímiai művét is neki ajánlotta. Utóbb Ferdinánd osztrák főhercegnél, a későbbi német-római császárnál próbált szerencsét, akihez azonban nem tudott bejutni, sőt aranypénz-hamisítás miatt 1531-ben lefejezték.
Későbbi utóda, II. Rudolf német-római császár (I. Rudolf magyar király) már sokkal elkötelezettebb volt az alkímia és az okkult tudományok iránt, gyakorlóit szívesen látta prágai udvarában – az efféle tevékenységet ő maga is sokkal szívesebben űzte, mint az államügyekkel való törődést.
De George Ripley (1415–1490), az egyik leghíresebb angol alkimista is azt állította magáról, hogy utazásokban gazdag élete és Rómában végzett tanulmányai során szert tett arra a tudásra, amely lehetővé tette számára, hogy közönséges anyagokat arannyá változtasson. A kortársak számára Ripley akkor vált „gyanússá”, amikor döbbenetes összeget, százezer font ezüstöt adományozott a máltai lovagrendnek, hogy megvédjék Rhodosz szigetét a törökökkel szemben.