„Mint Ön tudja, én nem szoktam absolute hiába utazni” – a megállíthatatlan Xántus János kalandjai
2020. október 5. 14:46 Múlt-kor
Humánetika és természetvédelem
A tudományos és múzeumi világon túl Xántus munkásságának van egy sokkal tágabb értelmű öröksége is. Szász Éva könyvében Xántus írásainak humánetikai és természetvédelmi vonatkozásait vizsgálja. A humánetikai gondolkodásban az ember természettel, illetve környezetével szembeni felelősségtudata, a döntéshelyzetek morális szempontú átgondolása, és a társadalmi közösségek életminőségének javítása jut érvényre. A humánetikusan gondolkodó emberre jellemző, hogy tudatában van annak, be kell tartania egy határt a természetre ható tevékenységeiben annak érdekében, hogy a környezet értékeit saját és utódjainak életminősége érdekében meg tudja védeni.
Xántus korában még nem volt elterjedt a társadalmi és gazdasági átalakulások természetkárosító hatásainak figyelembe vétele. A nagy utazó korát meghaladva tekintett a természetvédelem perspektívájából a világban zajló folyamatokra.
A 19. század természet és ember viszonyát illetően a nagy változások kora volt, az urbanizáció, az ipari forradalom, a közlekedés fejlődése gyökereiben változtatta meg az ember saját környezetéhez, mikroközösségéhez és a távoli földrészekhez való viszonyulását. Ezzel együtt megjelentek a természetvédelmi törvények, amelyekkel különleges adottságú területeket helyeztek védelem alá, és akadtak élharcosok is, akik az ügy mellé álltak. Magyarországon a 20. század elején volt ez érzékelhető, Cholnoky Jenő, Herman Ottó és Kaán Károly munkásságában leginkább.
Mindemellett a tudományos világ is nagyot változott: a felfedező utak, a különféle terepmunkák, ezek intézményi hátterének kialakulása, a múzeumalapítások, illetve a tudományos közélet bővülése és a tudástranszferként is funkcionáló sajtó kiszélesedése a világról megszerezhető tudást robbanásszerűen megnövelték.
Xántus felismeréseire nagy hatással volt a Távol-Keleten megismert szemléletmód, ami az európai embertől teljesen idegen kultúrákból eredő gondolkodásmódot jelentett. Emellett utazásainak köszönhetően rálátása lett egymástól teljesen eltérő termelési módok, gazdasági rendszerek működésére. A 19. század változást hozott a távoli földrészeken élő természetközeli népek életformájának megítélésében is. Egyes utazók már nem lenézték ezeket a kultúrákat, hanem felismerték azon értékeiket, amelyek ekkorra már nagyon messze kerültek a városlakó közösségek mindennapjaitól.
Xántus érzékenyen beszámolt az indián kultúrák eltűnéséről, arról, hogyan sajátítják ki földjeiket az erőszakos gazdasági terjeszkedés következtében. A kelet-ázsiai expedíciója során a kínai kikötővárosokban megfordulva a nők alávetettsége érintette meg. Mexikóban a kirívó társadalmi visszásságokra, a kétarcú politikára lett figyelmes. Ahogyan Szász Éva írja könyvében róla: „a hatalmi posztokra vágyók szemfüles és ravasz játszmái, a szegénységbe taszított ártatlanok tehetetlen helyzete feltűntek Xántusnak, és előcsalogatták társadalmi egyenlőtlenségeket bíráló, enyhén cinikus intellektusát.”
Xantus szellemi gazdagsága
Xántus feljegyzéseiből is kirajzolódik erős intuitív személyisége, asszociatív gondolkodásmódja, érzelmekhez, benyomásokhoz kötődő írói stílusa. Gyakran írt le egy-egy jelenséget, amit magyarországi viszonyokhoz vagy korábbi tapasztalataihoz társított. Szász Éva e hatásokat így összegzi: „Érthető, hogy aki ilyen messze merészkedik a világ megismerésében, hatalmas távlatokat fog be térben és időben, bepillanthat különböző korokba, majd átugrik civilizációs fázisokat és mindegyikben magabiztosan mozog, mint ahogy Xántus tette, az elképzelhetetlenül gazdagon térhet vissza hazájába testben, lélekben és szellemiségben.”
Mindemellett Xántus János amennyire utazni tudott, legalább annyira tudott szerelmes is lenni. Az 1868. szeptember 2-án Doleschal Gabriellának írt levele megmutatja, hogyan fogott neki az udvarláshoz a már felvezető szövegében is impozáns vallomásában:
„Mindezt néhány szóban mondhatnám el, s a társadalmi illem és szokás korlátoltságával, ha – egy mindennapi lény állana előttem. De Kegyed oly magasan áll neme átlaga fölött, Kegyed lelke oly emelkedett, szelleme oly ítélőtehetséggel látva el, s műveltsége olyannyira türelmet feltételező, s szólásra bátorító; miként a legkisebb habozás nélkül ülök le asztalomhoz, s határ nélküli bizalommal mondom el – amint következik [...]” A nagy kezdeti lelkesedés ellenére a szerelem egyébként nem tartott olyan sokáig, és hamarosan egy második házasság követte, de az élet minden területén még egy Xántus János típusú figura sem lehetett kitartó.
Xántus az a fajta tudós volt, aki nem szakadt el kora világától. Céltudatosan és kitartóan képviselte elveit. A tudományos tevékenység társadalmi hasznossága mindvégig fontos szempont volt számára, az ismeretterjesztésre korának marketing lehetőségeit is igénybe vette és nem riadt meg kollégái jobbító szándékú kritikáiól sem. Gazdag életútjába a millenniumi ünneplés azonban már nem fért bele. Xántus 1894 tavaszán tüdőgyulladást kapott, családja az Adriai-tenger partjára vitte gyógyulni, innen már elborult elmével került haza és 1894. december 13-án Budapesten meg is halt.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
