Milyen volt rabszolgának lenni az ókori Rómában?
2015. március 9. 08:48 Csernus Szilveszter
A szabaddá válás útja
A rabszolga mint status megszűnésének szintén három módja volt a római jog szerint. A leggyakoribb formája a rabszolga-felszabadítás, ezt hívták manumissionak. Eleinte ennek is három módja volt. Legtöbben színleges per (manumissio vindicta) formájában szabadították fel rabszolgájukat, amely során az érintettek az úr egy bizalmi emberével megjelentek a praetor előtt. A bizalmi ember - mint felperes - pálcájával megérintette a rabszolgát és azt állította, hogy ez az ember szabad, miközben a tulajdonos hallgatott. Ezután a praetor odaítélte színlegesen a rabszolgát, azaz elismerte, hogy az szabad. Később elég volt, ha a tulajdonos egyoldalúan egy magistratus előtt megérintette pálcájával rabszolgáját, majd kinyilatkoztatást tett a felszabadításról.
Ahogy a polgárok lajstroma alóli kibújás a rabszolgává válást, az abba való bevezetés annak megszűnését jelentette. A tulajdonosok a principatus koráig élhettek ezzel a lehetőséggel, felhatalmazásukkal a rabszolga jelentkezett az ötévenként megújított összeírásra (manumissio censu). Talán a legegyszerűbb rabszolga-felszabadítási forma a végrendelet útján való felszabadítás volt (manumissio testamento), amikor az abban megjelölt rabszolga, vagy rabszolgák a végrendelet hatályba lépésekor elnyerték szabadságukat. Ezt Augustus később az örökhagyó rabszolgáinak bizonyos számarányában korlátozta.
Ezen klasszikus, civiljogi felszabadítási módok mellett ismerte a római jog a praetor általi felszabadítást is, ami történhetett tanúk előtt (manumissio inter amicos), szabadságlevél által (manumissio per epistulam), kalapfeltétellel (manumissio per pileum), vagy az úr asztalához ültetéssel (manumissio per mensam). A dominatus idejére a praetori címmel azok felszabadítási módjai is kihaltak és a manumissio censu helyébe lépő manumissio in ecclesia egy új vallás elterjedését jelentette: ez volt a keresztény templomban való felszabadítás.
Szabadságot nemcsak magánszemély, hanem az állam is adományozhatott bizonyos esetekben. Ha a rabszolga önfeláldozó magatartást tanúsított, vagy különleges közérdekű szolgáltatást nyújtott (pl. bűnöző elfogása, nyomravezetése) az állam a rabszolga-tulajdonos beleszólása nélkül tette szabaddá az egyént. A császárkorra vált szokássá, hogy megadták a szabadságot az olyan rabszolgának, akinek eladását követően a vevő megsértette a szerződéssel járó mellékegyezményt. Leggyakoribb példája ennek az volt, amikor azzal a kikötéssel adták el a rabszolgát, hogy nem kényszeríthetik prostitúcióra - ha ez mégis megtörtént, az állam szabadságot adott az alávetettnek.
Ekkor vált még szokássá az öreg, beteg rabszolga kitétele, és a szabadság 20 éven át tartó jóhiszemű élvezése (például egy érvényesnek látszó, de valójában érvénytelen felszabadítás után megadott szabadság esetében). Augustus császár két lexben korlátozta a felszabadítást, amelyek alapján a rabszolgatartónak legalább húsz évesnek kellett lennie, ha fel akarta egyik tulajdonát szabadítani és 30 évnél fiatalabb rabszolga csak néhány jogos ok alapján lehetett szabad.
Miután Róma elérte maximális határait, a 3. században végbemenő gazdasági visszaesés megrendítette a birodalmat, ami nem hagyta érintetlenül a rabszolgaságot sem. A rabszolgatermelés egyre inkább lehanyatlott, a mezőgazdasági rabszolga (colonus) fokozatosan a birtokhoz kötődött és nem az urához. Ezzel, a jobbágyság felé vezető első lépcső megtételével, a klasszikus római rabszolgaság korszaka is lezárult, már ami a mezőgazdasági termelést illeti.
A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
