Micisapka, miniszoknya és Trapper farmer: kis szocialista divattörténet
2021. október 5. 09:35 Valuch Tibor
Fecskék és mackók
1956/57 fordulóján a divatban is jelen levő ideológiai kötöttségek enyhültek, a puritánság mint kötelező öltözködési ideál fokozatosan vesztett jelentőségéből, a nőiesség, az egyéniség vállalása egyre kevésbé minősült politikai kérdésnek. Ugyanakkor a szocialista neveléssel ellentétes volt a fiatal generációk „megbotránkoztató” öltözködése és hajviselete. Előfordult, hogy a hosszú hajú fiúkat a rendőrök nyíratták meg. Az új divatjelenségek – mini, midi, maxi, farmer – azonban jelentősen átalakították az öltözködési szokásokat, s egyben fokozatosan elveszítették a megjelenésük idején meglévő ellenkulturális tartalmukat. A hatvanas évtized második felében a szoknya határozottan megrövidült, sőt az alig combközépig érő miniszoknya divatja is ekkor bontakozott ki.
A férfiak öltözködésének rendje a hatvanas évek első felében egyszerűbb volt, a divathullámok változása, a divatkövetés kevesebb gondot jelentett. A nappali viselet legáltalánosabb és leggyakoribb színe a sötétbarna, a szürke és ezeknek különböző árnyalatai voltak. A nyakkendőt továbbra is a hétköznapi elegancia részének tartották. A cső- és a trapéznadrág háttérbe szorult, s a hajtóka nélküli egyenes szabás vált divatossá, télen a szőrmével díszített felöltők lettek népszerűek.
A fiatal generációkhoz tartozó – 14-18 éves – fiúk ünnepi ruházatát az öltöny és a nyakkendő jelentette. A lányok az alkalomtól függően fehér blúzt és fekete szoknyát vagy díszesebb, jobb anyagú ruhát, az iskolai eseményeken matrózblúzt is hordtak.
A szabadidő eltöltésében fokozatosan növekedett a strandolás szerepe. A nők körében a kétrészes, bikinifazonú fürdőruha egyre jobban háttérbe szorította az egyrészes modelleket. A – fiatal – férfiak körében a hatvanas évekre vált divatossá a háromszög alakú, vékony vászonból készített, középen csíkkal díszített, úgynevezett „fecske fürdőnadrág.”
Jópofa magyar Trapper
A hatvanas-hetvenes évek fordulója számos vonatkozásban korszakhatárnak tekinthető a magyarországi városi öltözködés történetében. A korábbi időszakokhoz viszonyítva a divat önálló iparággá vált. A termelők és a kereskedők egyaránt törekedtek arra, hogy a nyugat-európai termékekkel is versenyképes magyar árukat, „márkákat” állítsanak elő és forgalmazzanak. Ilyen volt például a Trapper farmer. A divatlap beharangozó cikke szerint „a Levi’s, a Wrangler, a Lee után nem kell már bemutatni a Trapper márkát. (…) A Trapper farmer semmivel sem rosszabb, mint ismertebb márkatársai, sőt erősebb azoknál, s ráadásul még olcsóbb is, nem is kevéssel! Bőr-emblémáját sem érheti rossz szó: ízléses, modern, jópofa, ahogyan effajta holmihoz illik, az anyag »kéksége« ugyancsak kitűnő, vagyis szépen fakul…”
A hetvenes éveket már a különböző irányzatok egymásmellettisége, a sokszínűség jellemezte. A nők ruhatárába a mini és a midi, a Chanel-kosztüm és a farmernadrág egyaránt bekerült. S fokozatosan növekedett a népies, az egykori falusi viselet elemeit felhasználó ruhák népszerűsége is. A férfiak öltözködésében a zakók, kabátok hossza és fazonja gyakorlatilag évente változott. A fiatalok továbbra is gyakran keveredtek vitába a szüleikkel, az iskolával, általában az idősebbekkel a hagyományokat figyelmen kívül hagyó, a másságot is határozottan kifejezni akaró viseletükkel és viselkedésükkel.
A beat- és a rockzene térhódításával együtt járó szubkulturális divatjelenségek − a farmernadrág, a hosszú haj − elfogadása hosszabb időt vett igénybe. Voltak időszakokat és divatokat jelző ruhadarabok, mint például a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az igen szűk szabású, csőfazonú farmernadrág, a „baboskendő” vagy a „szimatszatyor”, amely a Magyar Néphadseregben rendszeresített gázálarctáskából változott át a tizenéves korosztály ruházatának közkedvelt kiegészítőjévé.
A nyolcvanas évek elején a női divat színei között népszerűek voltak a mély árnyalatok és az ellentétes színek, főként a fekete és a fehér. A szabásban és a fazonban a lezserségé, valamint a kényelemé lett a főszerep. Hangsúlyosak a vállak, egyenes a ruhák vonalvezetése, lazán, könnyedén követik a test vonalát, a szoknyák hossza ismét növekedett. A férfiak körében a klasszikus, szolidan elegáns formák és ruhadarabok hódítottak. A nadrágok és ingek anyagai között a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján előtérbe került a kordbársony.
Ugyancsak erre az időszakra tehető a sportruházat térhódítása is. A „mackókorszakot” követően fokozatosan igényesebb kivitelű szabadidőruhák kerültek forgalomba. Az erre szakosodott hazai gyártók közül a Váci Kötöttárugyár Senior márkanévvel forgalmazott együttesei próbálták felvenni a versenyt a nyugati termékekkel. A nők számára a különféle házimunkákhoz továbbra is előszeretettel ajánlották a kötényt, a csinos otthoni ruhát vagy az otthonkát.
A serdülő fiúknak szövet- vagy farmernadrágot ajánlottak inggel és/vagy pulóverrel, a lányoknak a nadrágszoknya és blúz kombinációját vagy a kötényruha-blúz összeállítást javasolták a divattervezők. A kamaszok többsége számára azonban a farmernadrág, flaneling, bársonying, farmerdzseki, a lányoknál a farmernadrág és farmerszoknya, a pamuttrikó volt a legvonzóbb és a leggyakoribb hétköznapi öltözék. Az általános és középiskolák többségében a rendtartás változatlanul megkövetelte a diákoktól a – többnyire – kék színű iskolaköpeny viseletét, amelynek kötelező jellege aztán a nyolcvanas évek végére vesztette érvényét.
Ehhez hasonló volt a története a kisdobos-, az úttörő-, az ifjúgárdista- és a KISZ-egyenruháknak.
A női fürdőruhadivatban tartós trendnek bizonyult a textíliák zsugorodása, egyre kevésbé számított illetlennek, ha a hölgyek igyekeztek a lehető legnagyobb testfelületet mentesíteni a ruhák takarásától. A nyolcvanas évek újdonsága volt a melltartó nélküli, elöl háromszög formájú, hátul csak néhány pántból álló tanga, illetve az egyrészes fürdőruha.
A turik kora
Miután a divatkövetés önmagában már nem bizonyult elégségesnek az elithez tartozás jelzésére, ezért – elsősorban a fiatalok körében – csoportképző tényezővé váltak az egy-egy ismert személyiség, popsztár ízlését követő, esetleg valamely foglalkozáshoz, szabadidős tevékenységhez kötődő stílusok.
A női öltözködésben a nyolcvanas évek második felétől három meghatározó irányzat létezett egymással párhuzamosan. A klasszikusra a tiszta vonalak, a finoman összehangolt színek és a finom kelmék alkalmazása volt a jellemző. A sportos és folklóros stílus a kényelmességet állította előtérbe bő szoknyákkal, meleg pulóverekkel és szabadidőruhákkal. A harmadikat, az úgynevezett avantgárdot a meghökkentő merészséget, formai újításokat és élénk színeket kedvelő fiatalok képviselték.
A férfiak esetében a divatirányzatok kevésbé fontos szerepet töltöttek be. 1985-ben az öltözködési és divatkövetési szokások szerint öt nagyobb csoportot különítettek el: a konzervatív öltönyös viselethez ragaszkodókat, a sportos vagy más megfogalmazásban a jeans stílust kedvelőket, a selyemsálas, aranyláncos, pecsétgyűrűs, kissé feminin típusúakat, testre szabott öltönnyel, szűk, hasig kigombolt inggel, továbbá a deviánsokat, ide tartozott, a polgárpukkasztás számtalan fajtája (a hobó, a punk, a rocker, a szakadt, a digó vagy a rockabilly), végül pedig a rosszul öltözött, a divattal szemben közömbös, tömegfogyasztóként viselkedőket.
Új jelenség volt a fogyasztásban a nyugatról beáramló használt ruhák iránti óriási kereslet. A százával megnyitott „bálásruha-boltokban” a szegények mellett a középrétegek tagjai is rendszeresen vásároltak. A közvélekedésben még mindig magas presztízse volt a „nyugatról” származó használt holminak s nem utolsósorban a személyes ügyességnek, annak, hogy ki milyen divatos és praktikus holmit tudott magának „túrni”.
Az egyenlőtlenségek növekedése az öltözködésben is láthatóbbá vált, bár ez leginkább a jómódúak és az elszegényedők külső megjelenésében volt tetten érhető. Ezzel párhuzamosan a divat társadalmi fontossága is csökkent, általános társadalmi elvárásokról, a közvélekedés által fontosnak tartott öltözködési szabályokról már egyre kevésbé lehetett beszélni a kilencvenes évek elején.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
