Mi volt annyira elviselhetetlen a 17. századi Angliában, hogy százezrek keltek útra az Újvilágba?
2017. augusztus 1. 14:06
A statisztikák szerint tavaly 128 ezer brit állampolgár hagyta el az Egyesült Királyságot, ami a 65 milliós népességszámhoz viszonyítva elenyésző szám. Ha ennyire kevesen vállalkoznak az emigrációra akkor, amikor a világ legtöbb pontja néhány óra alatt elérhető, vajon mi vihette rá a 17. században az angolokat arra, hogy otthonukat hátrahagyva az Újvilágba vezető transzatlanti utazásra vállalkozzanak, amely heteket vett igénybe, de akár az életükbe is kerülhetett.
A témában nemrég jelent meg James Evans Emigrants: Why the English Sailed to the New World (Emigránsok: Miért hajóztak az angolok az Újvilágba) című munkája. Mint a szerző rámutatott, a 17. századi emigrációval kapcsolatban nem könnyű statisztikákat találni, a történészek becslése szerint azonban a század folyamán a mintegy öt és félmilliós lakosságból évente átlagosan 38 ezer ember hajózott Angliából az Újvilágba.
Az „angolok kirajzása” a The Telegraph cikke szerint nagyságrendileg kétszerese volt az egykorú spanyol kivándorlásnak, én negyvenszer annyian próbáltak szerencsét új hazában az angolok, mint a franciák közül. Angliának ekkoriban persze esélye sem volt arra, hogy felvegye a versenyt a korszak két nagyhatalmával, ehelyett a tömeges migráció „úttörője” lett, nagyban hozzájárulva Észak-Amerika „angolszász” karakterének kialakulásához.
Pedig az új haza tele volt veszélyekkel. A korai kolóniák folyamatosan ki voltak téve a kemény telek, az aszály és egyéb, az időjárási körülményekből fakadó problémák, a járványok, betegségek, élelmiszerhiány és az őslakos támadások veszélyének. A korabeli Észak-Amerikát a legnagyobb jóindulattal sem lehet éléskamrának nevezni. Jamestownban, az első fennmaradt, állandó településen például a kezdeti 500 telepesből 1609-10 telére mindössze hatvanan maradtak, miután összerúgták a port az ellátásukat addig biztosító indián törzzsel. Amikor pedig újabb telepesek érkeztek, a hajókon magukkal hozták az angliai patkányokat is, akik komoly konkurenciát jelentettek a megmaradt élelmiszerek elfogyasztásáért folytatott harcban.
Az Újvilág sokaknak ezen viszontagságok ellenére is jobb választásnak tűnt Angliához képest, amely a 17. század folyamán gyakorlatilag folyamatos válságot élt át. A folyamatos vallási csatározások, a polgárháború, a pestis és az ún. kis jégkorszak következtében gyakorta megfigyelhető terméshiány miatt az 1600-as évek középső évtizedeit joggal sorolhatjuk Anglia történetének legnehezebb időszakai közé.
Bárkik kerültek hatalomra – katolikusok, puritánok, kvékerek –, egyre inkább a nép megvetésével kellett szembesülniük, akik, sokszor a reménykeltő pletykáktól, optimista tájékoztatóktól vagy egyszerű csalók instant boldogságot ígérő hazugságaitól félrevezetve, kétségbeesetten keresték a kiutat nyomorúságos életükből. „A legtöbben igazából csak szerették volna minél hamarabb elhagyni Angliát” – tette hozzá Evans.
A motiváció persze sokféle lehetett, ahogy Evans könyvéből is kiderül: volt, akit az arany, a halak vagy a prémkereskedelemben rejlő lehetőségek vonzottak, másokat a dohányültetvények csábítottak, de olyan is előfordult, hogy valakit a trónjáról lemondatott (és fejétől megfosztott) Stuart-király iránti lojalitás vezetett az Újvilágba, mint ahogy az Isten előtti egyenlőség (vagyis a vallás- és véleményszabadság) iránti vágy vagy az egyszerű kétségbeesés is utazásra sarkalló tényező lehetett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
