Magyar Napóleon, Hátra tábornok, vegyész, "áruló" – ki volt valójában Görgei Artúr?
2016. május 4. 13:28
„Hátra tábornok” jó kémikus, de „rossz vezér”
Magyar Napóleon, Hátra tábornok és az áruló – többek között így hívták Görgeit kortársai, magyarázta Kemény Krisztián (HM HIM levéltárosa) a Görgei Artúr hadvezéri teljesítménye a kortárs kritikák fényében című előadásában. Kiemelte, hogy az ismert elemzések Görgeiről főként az ellenlábasaitól származnak (hiszen a bajtársait többnyire kivégezték), így nem véletlen, hogy a legtöbb negatív kicsengésű. Jó kémikus, de rossz vezér – jellemezték igen sokan közülük. Egyetlen győzelmét sem tudta tökéletesíteni, nem tudta lovasságát használni, elszalasztotta a fő győzelmeket, a hadi lángesze azonban nem hiányzott, viszont becsvágy, engedetlenség és hatalomvágy jellemezte, rajzolta meg jellemét egykori társa.
Az 1849 márciusában a főparancsnoki címet megkapó Vetter Antal így írt Görgeiről: hazafiságában nem kételkedett senki, kinevezését tetszéssel fogadták mindenhol. Ugyanakkor szemére vetette engedetlenségét a kormány felé, úgy vélte, 1848 decemberében törvényszék elé kellett volna állítani. Szerinte sohasem dolgozott ki egyedül haditervet, mindig más tervét használta, a döntő csaták előtt pedig általában késve érkezett. Vetter emlékei szerint nem Kossuth követelte Buda ostromát, hanem Görgei beszélte erre rá. A legtöbb pályatársa a szemére vetette: ha a győzelmeit haladéktalanul kihasználja, Magyarország meg van mente.
Bem állítólag ezt mondta róla: aki Pozsonytól Budáig fut, az nem tábornok. Perczel Mór is kiemelte, hogy gyakran elkésett, engedetlen volt, és korábbi felettese (vagyis Perczel) eredményeit kihasználva jutott előbbre. Kmety György 1853-as emlékiratában szintén amellett érvelt, hogy nem a saját tehetsége, hanem Perczel, Guyon, Bayer, Klapka és a többi vezér sikereit aknázta ki. Isaszegnél elfelejtette előrerendelni a tartalékosokat, ahol – Komáromhoz hasonlóan – teljesen szétverhette volna az osztrákokat. Inkább táncmulatságok szervezésével volt elfoglalva. Egyesek szerint őrmesteri tulajdonságokkal volt felruházva, és az őrmesterekhez hasonlóan őt sem végezték ki a Habsburgok. Mészáros Lázár így védte meg őt: „vakok között félszemű a király”.
„Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lári fári. (...) Hát az bizonyos, hogy a félelmet sohase ismertem. Ezzel az egy érzéssel kevesebbet adott a természet, mint a többi embernek” – mondta idősebb korában Görgei Mikszáth Kálmánnak. Leiningen-Westerburg Károly így nyilatkozott róla: sokszor nyers, hirtelen haragú volt, ami téves döntésekhez vezetett, viszont korántsem volt oly képzetlen, mint ahogy mondták róla. A katonai tapasztalat hiánya miatt valóban többször hagyta alparancsnokait érvényesülni, de jó szemmel bízta rájuk a feladatokat. Hadvezérként ő volt a jó választás, vélte.
Szilágyi Márton A bűnbakképzés mechanizmusai a 19. századi irodalomban című előadásában kifejtette, hogy az első, Görgeit kigúnyoló és árulónak nevező művek már közvetlenül a fegyverletétel után megjelentek. „Ha áruló is volt, nem adta el honát” – írta róla Vörösmarty 1849 októberében. A költő szerint a magyar hadvezénylés csúcsának nevezhető Görgei tevékenysége, és nem minden hadvezetési hiba köthető hozzá.
Zakar Péter (GFF PK TSZKK dékánja, SZTE BTK főiskolai tanára) „Egy titkos futár viszontagságai a szabadságharcban. Sas Károly református lelkész Görgei-képe” című mikrotörténeti, levek és különböző szövegek változásait is taglaló előadásában a 48-as események egyik érdekes alakjáról beszélt. A Szatmár megyei születésű Sast csaknem kicsapták a debreceni kollégiumból, mert fegyveres úton szabadította ki egyik társát a börtönből. A kollégiumi szobája a hallgatói zenés-táncos összejövetelek központja volt, ami akkoriban még igencsak felháborítónak számított. A szabadságharc idején a Hevesen, a Perczel Sándor vezette dandárban tábori lelkészként tevékenykedő Sas beszédeivel próbálta feltartóztatni a szétszéledő tiszafüredi nemzetőröket. Az előadó idézett a több tucatnyi ókori hadvezér nevét tartalmazó beszédéből, amely valóban lelkesítően lírai volt. 1849. augusztus 2-i debreceni ütközetben közel hétszeres túlerőben lévő oroszok ellen vonult fel a Sas dandárját is magában foglaló, Nagysándor József vezette első hadtest. Görgei a legpihentebb és legfelszereltebb csapattestet hagyta hátra, hogy a fősereg déli mozgását fedezzék, és az orosz csapatokat oldalvédként elvonja. Görgei bírái és későbbi elítélői felrótták neki, hogy Nagysándornak nem nyújtott segítséget. Azonban, ha ezt megteszi, a Vámospércs–Debrecen távolságot 5-6 óra alatt megtéve valószínűleg már csak a csata végére érkezik a helyszínre, újabb célpontot adva a cári seregeknek és újabb jelentős magyar veszteséget előkészítve. Nagysándor József egyébként gyakran panaszkodott, hogy mindig az ő hadtestét helyezi a frontba Görgei, és így már kezd demoralizálódni. Panaszával Kossuthhoz Sas Károlyt küldte, ám a kormányzó megvédte Görgeit, és végül levelet küldött Nagysándornak. A levél felbontása után az éppen ebédelő Nagysándor (az előadó szerint igen meghatározó momentum volt az ebéd az életében, a debreceni csata délelőttjére is betervezett egy étkezést) azonnal elindult Arad felé, ahol a Maroson túl az osztrákokkal csapott össze. Sas szerint ezidőtájt „Görgei pedig a Maroson innen lebzselt”.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
