„Ölök ha kell! Vagy mégsem?” – így változott a katonák ölési hajlandósága a háborúk során
2018. augusztus 6. 13:02 Gueth Ádám
Ha a háborúra gondolunk, a legtöbbször egymásra lövöldöző katonák jutnak az eszünkbe, akik látszólag hezitálás nélkül képesek tüzet nyitni bárkire. A történelem azonban azt mutatja, hogy a legtöbb baka korántsem tartotta olyan egyszerűnek, hogy meghúzza fegyverének elsütő billentyűjét, ha ellenséget lát. Talán valami ősi ösztön ez, ami megtiltja nekünk hogy ártsunk a saját fajtánknak?
Sokkoló statisztikák
A II. világháború az emberiség történelmének legpusztítóbb fegyveres konfliktusa volt több mint 50 millió halottal világszerte. Nehezen hinnénk el, hogy egy ilyen háborúban, bárki is lelkiismereti gondokkal küszködött volna, ha szembekerült az ellenséggel. Az Amerikai Egyesült Államok 1947-ben egy felmérést készített S. L. A. Marshall dandártábornok vezetésével, melyben vizsgálta a háborúban részt vett katonák ölési hajlandóságát. A felmérés alapján kiderült, hogy az amerikai gyalogos katonák mindössze a 15-20%-a lőtt rá ellenséges katonára és csupán 2% számított tényleg eredményesnek a küzdelmekben. Az eredmény valósággal sokkolta a fegyveres erőket és előtérbe került a katonák ölési hajlandóságának fejlesztése, javítása. A koreai háborúban az eredmény 50%, a vietnámi háborúban pedig már 90% körül mozgott. Kiderült azonban, hogy ez az ölési mutató az egyes fegyvernemeknél meglehetősen eltérő adatokat mutat. A harckocsizók, a pilóták és a haditengerészek, akik nem látták ellenségüket szemtől szembe, sokkal könnyebben és nyugodtabb lelkiismerettel harcoltak, mint azok a gyalogosok, akik olykor közelharcban voltak kénytelenek elvenni embertársaik életét.
A háborúnak ezt a kevésbé ismert oldalát Dave Grossman több könyvében (On Killing, On Combat) is vizsgálta. Grossman katonaként és pszichológusként gondolkozott el az ölés valódi természetén és a jórészt általa kidolgozott tudománynak az angol „killology” nevet adta. Grossman kiemelte, hogy az állatvilágban is megfigyelhető, hogy az egymással rivalizáló, de egyazon fajhoz tartozó egyedek ritkán ölik meg egymást és az embernél is hasonló működést feltételezett. Véleménye szerint a legtöbb ütközet vagy csata nem az ellenség lemészárlásáról szólt, hanem az elrettentésről és az erőfitogtatásról. A szakértő a legtöbb halálos áldozatot a távolsági fegyvereknek tulajdonítja (nyílzápor, puska, ágyútűz, bombázás).
Grossman az ölés nehézségét történelmi tényekkel is igyekezett alátámasztani. Az amerikai polgárháború legvéresebb csatájában Gettysburgnél, a legtöbb muskétát töltve találták a kutatók, volt amelyiket gazdája huszonháromszor is újratöltötte, tüzelés nélkül. Az első világháborúban német katonák panaszkodtak fagyási sérülésekre, de csak a mutatóujjukban, amely a ravasz meghúzásáért felel. Számos összecsapásban a katonák valamivel az ellenség feje fölé céloztak és nem akartak bennük valódi kárt tenni.
Megfigyelhető volt az is, hogy az egyes fegyvernemek képesek együttérzést mutatni. A harckocsizók például, ha megsemmisítettek egy ellenséges járművet, a menekülő személyzetre nem nyitottak tüzet, mivel úgy gondolták, akár ők is juthattak volna hasonló sorsra. A gyalogos katonák viszont, akik sportszerűtlennek érezték azt, hogy egy páncélozott járműből lövöldöznek rájuk, sokszor nem hagytak túlélőt.
Nem véletlen az sem, hogy a felek minél jobban igyekeznek kerülni hogy szemtől szembe kelljen elvégezni a gyilkolás véres feladatát. A távolra ható fegyverek erre tökéletesen alkalmasak, de a kivégzések megrendezettsége is hasonló célt szolgál; felmenteni a hóhért a lelki teher alól. Mivel a szem a lélek tükre, ezért a kivégzések során az elítélt fejére zsákot húznak szemét eltakarják, hogy a hóhér illetve a kivégzőosztag minél egyszerűbben végezze a dolgát. A tarkólövés szintén megakadályozza az esetleges érzelmi azonosulást, amit a szerencsétlen halálraítélt tekintete okozna. A náci koncentrációs táborok gázkamrái is hasonló célt szolgáltak.
A hadseregek egészen az I. világháborúig egyszerűen a gyávaság jelének tartottak olyan jelenségeket, amiket a modern pszichológia és pszichiátria már kiemelt figyelemmel kezel. Ilyen például az idegsokk (akkori nevén gránátnyomás), illetve a poszttraumás-stressz (PTSD).
Támogasd a 
szerkesztőségét!
