Lehetett-e esélye a középkori jobbágyoknak a lovagok elleni harcban?
2020. november 24. 18:59 Múlt-kor
Vérbe fojtott felkelések
Amikor azonban valóban parasztok és lovagok összecsapására került sor, a végeredmény ritkán volt kedvező az előbbiek számára. Jó példa erre az 1358-ban kitört francia parasztháború, az úgynevezett „Jacquerie” (a név az igen gyakori Jacques, azaz Jakab keresztnévből származik, amellyel gyakran illették pejoratív felhanggal a jobbágyokat).
Az 1356-ban a francia királyi csapatok felett Poitiers-nál aratott nagyszabású angol győzelem folytán Franciaország zűrzavarba süllyedt, mivel II. János király is fogságba esett a csatamezőn. A köznép rendkívül dühös volt uraira, és lázadás vette kezdetét.
Jean Froissart és más krónikások írásaiból tudjuk, miként támadtak meg várakat a fellázadt parasztok, és ölték meg azok urait. Korai sikereiket követően azonban, miután az angolok elleni vereségből valamelyest újjászervezte magát a francia nemesség, a lázadást hamar leverték.
Froissart szerint az egyik ütközetben 9000 paraszt vonult Meaux várához, amely Normandia hercegnőjének kezén volt. A vár alatti Meaux város lakói üdvözölték a sereget, és csatlakoztak hozzá. Úgy tűnt, könnyűszerrel lerohanják az erősséget, azonban ekkor érkezett egy 40 lovagból álló csoport, Foix grófjának és Captal urának parancsnoksága alatt. A lovagok hadi alakzatban indultak meg a felkelők felé – Froissart a következőképpen írta le az összecsapást:
„Amikor a parasztok látták a nemes társaságot hadi rendbe állni – habár számuk továbbra is csekély volt –, kevésbé voltak elszántak, mint addig. A legelöl állók elkezdtek hátrálni, a nemesek pedig mentek utánuk, lándzsáikkal és kardjaikkal lesújtva rájuk, és leverve őket. Akik érezték a csapásokat, vagy akik féltek érezni azokat, oly rémülten fordultak meg, hogy átestek egymáson. Ezután mindenfajta katona tört elő a [vár]kapuk mögül, és a térre rohant, hogy megtámadja e gonosz embereket. Halmokba nyírták őket, és úgy vágták le őket, mint a marhákat, a többit pedig kiűzték a városból, mert a falusiak képtelenek voltak bármiféle csatasorba állni. Összességében a nemesek több, mint hétezer Jacques-ot irtottak ki. Egyetlen egy sem menekült volna meg, ha nem fáradtak volna bele az üldözésükbe.”
A lovagok azonban ezzel még nem látták úgy, hogy végeztek volna teendőikkel: visszalovagoltak a városba, és felégették azt büntetésül a lázadók segítéséért. A nemesi felmentőseregből mindössze egyetlen fő vesztette életét. A Jacquerie más ütközetei hasonló végeredménnyel zárultak – akár lovon, akár gyalog, a nehéz páncélzatú nemesség könnyűszerrel átgázolt a felkelőkön, harcokban részt nem vevő közrendűeken pedig rendszerint véres bosszút álltak.
A középkorban a vagyon gyakran igen szorosan együtt járt valamilyen katonai funkcióval. A gazdag úr vagy nagy számú harcosnak parancsolt, vagy maga is az volt. Mindenesetre e harcosoknak nagyobb hozzáférése volt mind a minőségi fegyverzethez, mind a képzettséghez, mint az alkalomszerűen szerveződött parasztseregeknek.
Tapasztalattal rendelkeztek a harcban és az öldöklésben, és minden előnyük megvolt a harcmezőn a képzetlen és rosszul felfegyverzett jobbágyokkal szemben. Ha szembekerültek a csatatéren, az utóbbinak vajmi kevés esélye volt.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna kivételek. Robert Knolles, a százéves háború egyik leghíresebb (és leghírhedtebb) angol lovagja egyszerű íjászként kezdte, később azonban nemesi címet kapott, váraknak és seregeknek parancsolt. Az ilyen példák azonban egyáltalán nem voltak gyakoriak – és ezért is váltak híressé. A kivételes harcosnak pedig a történetek hőseiként mindig megvolt és meglesz a helyük a kultúrában.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
