Közel hatvan éve mérgezi Kína és India kapcsolatát a „himalájai Pearl Harbor”
2020. június 17. 16:42 Múlt-kor
Szerteágazó okok
Az indiai elitek jóval kritikusabb szemlélettel viszonyultak a háborúhoz: Nehru önzetlen el nem köteleződési politikáját (amely a hidegháborús szuperhatalmak versengésére adott válaszként indult), illetve Kínával kapcsolatos naiv, a valóságtól elrugaszkodott hozzáállását tekintették a vereség okának.
Felelősnek tartották továbbá Nehru védelmi miniszterét és protezsáltját, Krisna Menont, legfőképpen India véderőinek borzasztó állapotáért és a katonai vezetés helytelen, különc kezeléséért.
Maga Nehru azt a magyarázatot adta az agresszióra, hogy Kína nem tűrte India egyre növekvő nemzetközi presztízsét, és azt sem, hogy az el nem kötelezett országok mozgalmának élére állt.
Nem lehetett figyelmen kívül hagyni azonban a Kínát rendkívüli mértékben irritáló tibeti kérdést sem, különösen nem az India vendégeként száműzetésben élő dalai láma által kiadott Kína-ellenes propagandát.
Mindemellett Kína egyszerűen kinyilvánította fennhatóságát olyan határvonalak felett, amelyek formálisan sosem kerültek meghatározásra, mert megtehette. A bizonytalan határvonalak leginkább India gyarmati múltja nehéz örökségének részei – a britek által egykor kijelölt határokat a térségben terjeszkedő Kína nem érezte magára nézve kötelezőnek.
Közel 60 év elteltével az 1962-es konfliktusra való visszautalások különböző okokból mind Kína, mind India részéről tele vannak kollektív emlékezetkiesésekkel. Indiában a háború máig traumatikus pillanat, a felszabadulás utáni történelem szégyenfoltja, amellyel az ország máig nem birkózott meg.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
