– Maga idióta! – rivallt egy felettese James Rorimer alhadnagyra, aki éppen arra kért engedélyt, hogy megvizsgálhassa a La Manche csatorna bretagne-i árterében fekvő középkori várat, Mont Saint-Michelt. – Ez egy XX. századi háború – folytatta ordítva a parancsnok. – Ki a búbánatos francot érdekelnek ilyenkor a középkori falak és a kiszáradóban lévő meder? Rorimer kérése azonban nem volt teljesen alaptalan: civilben ugyanis a Metropolitan Múzeum kurátora volt, és a D-nap után a legendás műkincsvadászcsapat, a szövetségesek katonai hierarchiájában amúgy teljességgel láthatatlan Műemlékek, Képzőművészet és Archívumok (röviden: MKA) tagjaként, különleges státuszban került a frontra. Sokadmagával azt a feladatot kapta, hogy a nácik által elrabolt kulturális javakat, műkincseket kutassák fel és mentsék meg. A nemzetközi szakértőkből verbuvált műkincsvadászoknak több szempontból sem volt könnyű dolguk.

A 2014 tavaszán bemutatott, pazar szereplőgárdával vászonra vitt Műkincsvadászok című film igaz történeten alapult, amely a film elkészültéig nem volt annyira közismert. Pedig a ma Firenzében, Párizsban, Berlinben és Londonban megcsodálható, felbecsülhetetlen értékű műkincsek közül több nem lenne látható, ha ezek a bátor művészettörténészek és restaurátorok nem loholtak volna olyan kitartóan a fokozatosan visszavonuló német hadsereg nyomában.

Az egész történet még 1941 decemberében, Pearl Harbor után kezdődött: a baltimore-i Walters Galéria vitrinjeinek aranytárgyait minden éjszaka páncélszekrénybe zárták, nehogy az esetleges japán bombatámadást követő zűrzavarban az oltásban részt vevő tűzoltók „megszédüljenek”. A New York-i Metropolitan Múzeumot már sötétedéskor bezárták, mert váratlan áramszünet esetén nem tudták volna megakadályozni, hogy az éppen bent lévő látogatók a „sötétben tapogatózzanak”. A szintén New York-i MoMA termeiből pedig minden este egy homokzsákokkal kibélelt alagsori terembe szállították az összes képet, ahol nagyobb valószínűséggel vészeltek volna át egy komolyabb szőnyegbombázást, mint a fenti termekben.

Hála a nemzetközi szakmai diskurzusnak, az amerikaiak mellett az európai kollégák sem tétlenkedtek: a londoni Nemzeti Galéria képeit egy walesi bányába, Manodba rejtették, a Louvre termei kongtak az ürességtől, de az amszterdami Rijksmuseum egyik ékköve, Rembrandt Éjjeli őrjárata is szőnyeggé csavarva egy koporsószerű faládában hevert.

Nem minden alapot nélkülöző félelem

Vezérüket követve a náci elit számos tagja vált lelkes műgyűjtővé, élükön a rezsim második legbefolyásosabb emberével, Hermann Göringgel. A műkincsvadászat terén a hatalom- és élvhajhász birodalmi marsall komoly konkurenciát jelentett Adolf Hitlernek. Ügynökei olyan jól végezték a begyűjtő munkát, hogy a Luftwaffe vezér kollekciója már 1938-ban túlszárnyalta a Führerét.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2018. tavasz számában olvasható.