Kilenc tévhit a Barbarossa-hadműveletről
2022. június 22. 19:20 Múlt-kor
7. Óriási különbségek a két oldal veszteségei között a keleti fronton
Az évtizedek során az a kép rögzült a köztudatban, hogy a Barbarossa-hadművelet során elképesztő különbség volt a két hadakozó oldal veszteségei között.
Nem ritkán olvasni teljesen alátámasztatlan, 10:1-es és 20:1-es arányokról szóló leírásokat is. A közelebbi vizsgálat azonban rávilágít arra, hogy ez csupán egy újabb mítosz, amely vélhetően a propaganda által kiszínezett német beszámolókon alapszik.
A Barbarossa-hadművelet és az 1940-es nyugati hadjárat összehasonlításakor láthatóvá válik, hogy a németek arányaiban súlyosabb veszteségeket mértek nyugati ellenségeikre, mint a szovjetekre.
Az összes veszteség aránya az 1940-es nyugati hadjárat folyamán 19:1 volt a németek javára, míg a Barbarossa-hadművelet alatt 3,2:1 és 4,8:1 között alakult a németek javára.
Ha a foglyul ejtett ellenséges katonákat nem számoljuk, akkor sem lesz magasabb a keleti front aránya a nyugatiénál: nyugaton 2,3:1 jön ki, keleten pedig 1,9:1 és 2,4:1 közötti arány, tehát legjobb esetben is körülbelül egyenlő arányúak voltak a nyugaton és a szovjetek körében okozott veszteségek.
8. A szovjet partizánok
A szovjet partizánok történetét nagymértékben homályossá teszi egyfelől a német beszámolók részrehajlása, másrészt a szovjet történetírás általi állandó dicsőítésük. 1941. július 3-i híres rádiós beszédében Joszif Sztálin arra biztatta a lakosságot, alakítson gerillacsoportokat az ellenség által megszállt területeken.
Szovjet repülők Moszkva közelében (kép forrása: RIA Novosti archive, image #2564 / Samaryi Guraryi / CC-BY-SA 3.0)
A valóságban azonban Sztálin és a szovjet vezetés semmitől sem félt jobban, mint az irányításukon kívül álló egyéni kezdeményezésektől. A háború első 15 hónapjában a valódi szovjet politika ellenezte és akadályozta a népi kezdeményezést és részvételt.
A partizántevékenységről szóló országos rendeletek, amelyeket 1941. július 18-án adtak ki, megszabták, hogy a partizánegységek tagjai kizárólag „a polgárháborúban részt vettek, illetve azon elvtársak, akik már bizonyítottak a rombolózászlóaljakban [az NKVD szabotőregységei], a népi milícia tagjai, illetve az NKVD dolgozói” lehettek.
A szovjet vezetés a partizánok fő feladatául nem a megszállók elleni harcot szabta, sokkal inkább a megszállt területeken a szovjet hatalom fenntartását.
Az első években a partizánok által megölt emberek többsége nem ellenséges katona volt, hanem szovjet civilek, akikről azt gyanították, ellenzik a rendszert. Csak 1943-tól kezdett valódi katonai erővé válni a partizánmozgalom.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
