Kéjbarlang, korbács és állatszex – a 19. századi párizsi bordélyvilág rejtelmei
2020. április 19. 08:35 Múlt-kor
Párizsban a XIX. század második felében, néhány évtizeddel a mélyreható politikai, gazdasági és társadalmi változásokat hozó francia forradalmat követően egy újabb – ezúttal, mondhatni szexuális – forradalom zajlott le. Költők, írók, festők sorra döntötték meg a testiséggel kapcsolatos tabukat, és egyre több alkalommal helyezték az érzékiséget művészetük középpontjába. Eközben – a második császárság idején, III. Napóleon uralkodása alatt – a francia fővárost elözönlötték a prostituáltak, akik a bordélyházak mellett már az utcán, a kávéházakban, a kocsmákban, az éttermekben és a masszázsszalonokban is megtalálhatók voltak. Tisztes családapák, nagy tekintélyű polgárok, feddhetetlen hivatalnokok tömegei élték ki titkos vágyaikat a kéjhölgyek szolgáltatásainak az igénybevételével. A gazdag külföldiek jelenléte mindennapossá vált, és a leghíresebb luxusbordélyházat még királyi vendég is látogatta.
Műtárgykereskedés extrákkal
Míg a francia fővárosban korábban mindenki tudta, hogy ki az a néhány nő, aki a város bizonyos jól behatárolható részein a bájait árulja, a XIX. század közepétől kezdve már egyre nehezebben lehetett számon tartani, hogy kik is űzik a legősibb mesterséget. A Haussmann báró vezetésével az 1850-es években megindított nagyszabású városrendezési munkálatoknak köszönhetően a zsúfolt, középkori szerkezetét őrző Párizs modern metropolisszá alakult át.
A központ lakóházainak jelentős részét, többek között a bordélyok többségét is lerombolták, ám a nyilvánosházak eltüntetése korántsem vezetett a hatóságok által régóta vágyott eredményhez, vagyis a prostitúció megszűnéséhez. Épp ellenkezőleg. A kéjhölgyek innen kezdve egyre több helyen árulták bájaikat, és a hatóságok által nyilvántartásba vett úgynevezett bárcások helyett az engedéllyel nem rendelkező, illegális prostituáltak kerültek többségbe.
A rendőrség folyamatosan figyelte a titkosan működő kéjnőket, és a háromszor letartóztatott örömlányokat minden esetben nyilvántartásba vette. A bárcásokra szigorú szabályok vonatkoztak. Nem hordhattak rikító színű ruhákat, nem tehették be a lábukat a hidakra, rakpartokra, valamint az elhagyatott utcácskákba, közterületen pedig csak fél órával lámpagyújtás utánig tartózkodhattak. Rendszeres orvosi ellenőrzés alá vetették őket, és ha valaki nemi betegséget szerzett, a Saint-Lazare börtönkórházban kötött ki. A többség így a korlátozások elkerülése érdekében igyekezett megúszni a nyilvántartásba vételt.
A gyakran már délelőtt munkába álló utcalányok a bulvároktól, lóversenypályáktól kezdve az Opera és a Champs-Élysées környékén keresztül a vasúti és omnibusz-pályaudvarokig szinte mindenütt megtalálhatók voltak. A legnyomorultabb helyzetben lévők a vásárcsarnok környékén korzóztak, és adott esetben már káposztáért vagy sárgarépáért is hajlandók voltak elmenni az alkalmi kuncsafttal egy menetre.
Nem volt nehéz megállapítani, hogy kik a prostituáltak, miután ezt félreérthetetlen módon jelezték: amellett, hogy kacéran leszólították a férfiakat, gyakran húzták fel szoknyájukat, néha mellüket is láthatóvá tették, a bátrabbak pedig össze nem téveszthető mozdulatokat tettek az ágyékuk körül. Az „elcsábított” férfit általában olcsó garniszállókban bérelt szobában elégítették ki.
Az örömlányok azonban nemcsak a vörös lámpás házakban vagy az utcán bukkanhattak fel. Párizsban a sörözők férfi pincérei helyett az 1867-es világkiállítás idején jelentek meg először a női felszolgálók, akiknek munkaköréhez nem sokkal később már nemcsak a szeszes italok kihordása, hanem a felbátorodott férfiak testi vágyainak kielégítése is hozzátartozott. Az italmérésekben elsősorban a fiatal, gyakran még semmilyen szexuális tapasztalattal nem rendelkező gimnazisták és egyetemisták keresték a gyönyört.
A francia fővárosnak szinte alig volt olyan szeglete, ahol nem árulta a testét legalább néhány prostituált. A szegényebbek az utca melletti, kéjbarlanggá átalakított olcsó kocsmákban, késdobálókban szedték fel az örömlányokat, hétvégén pedig a bálokban vadásztak újabb prédára. A munkások a század vége felé a szintén nyilvánosházakká átalakult kávéházakban is szétnézhettek, de a mulatókban, fürdőkben és masszázsszalonokban is nagy eséllyel találhattak maguknak örömszerzésre készséges lányokat.
A homoszexuálisok a műtárgykereskedéseknek voltak lelkes látogatói. A kirakatban a műtárgyaknál elhelyezett árcédulákon feltüntetett számok valójában nem az árak, hanem a hátsó szobákban kliensre várakozó hölgyek és urak sorszámai voltak.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
