Irodalmi érdemei mellett a magyar botanika atyja is volt Fazekas Mihály

2021. január 6. 17:43 Múlt-kor

Édesapja elszegényedett katonanemesi sorból származó gyógykovács volt (tehát párhuzamosan végzett kovácsmunkákat és foghúzást), aki azonban fiát már gimnáziumba, majd a híres debreceni református kollégiumba íratta.

Fazekas 1779-ben fejezte be az intézmény hatodik osztályát, 1781-től pedig teológiát hallgatott. Ezt követően azonban tanáraival akkora nézeteltérése támadt, hogy a kollégiumot otthagyva 1782 áprilisában beállt az I., úgynevezett Császárhuszár-ezredbe. Közhuszárként, később már hivatásos tisztként szolgált Galíciában, majd a mai Belgium területén, a Rajna-vidéken, illetve a török elleni harcokban.

Ahogy lépkedett felfelé a ranglétrán, kezdeti lelkesedése a katonaélet és a császár iránt alábbhagyott, majd ellentétébe fordult: a francia forradalom csapatai ellen harcolva már inkább érzett együtt az ellenség ügyével, mint Bécsével. A változás lekövethető katonaévei alatt írt verseiben is, amelyek közül az első éppen 1789-ben jelent meg nyomtatásban. 1796-ban, édesapja halálát követően leszerelt, és nyugdíjas főhadnagyként tért vissza Debrecenbe.

Katonáskodása alatt kétszer esett szerelembe: egy alkalommal Moldvában egy Ruszánda nevű parasztlányba, később Franciaországban egy Amélie nevű szépségbe. Az áthelyezések miatt egyik románcból sem lehetett hosszú távú kapcsolat, Fazekas a későbbiekben is agglegény maradt.

Debrecenben már az irodalomnak és a növényeknek, a kertészkedésnek szentelte idejét birtokán. A növényekkel kapcsolatos megfigyeléseit sógorával, Diószegi Sámuellel közösen vetette papírra az 1807-ben megjelent Magyar Füvészkönyv formájában. A magyar botanika mérföldkövének tekinthető mű nem aratott sikert más birtokosok körében, akik idegenkedtek attól, hogy „könyvből vessenek-arassanak”, szakmai körökben azonban széles körben vonzotta a dicséretet, még a Helytartótanács is elismerő okirattal jutalmazta a tudományosan megalapozott gazdálkodás leírását. Bár megtervezte és előkészítette a későbbi nagy hírű Füvészkertet, megnyitását már nem érte meg.

A katonaévei során sok időt a parasztság körében eltöltő Fazekas világképe tetten érhető legismertebb művében, a Lúdas Matyiban is, amely több kiadást is megért végső formája előtt: első változata 1804-ben, a kézirat alapján kezdett el terjedni Fazekas tudta nélkül, ennek egy verzióját adta ki 1815-ben a Bécsben tanuló Kerekes Ferenc későbbi debreceni professzor, aki nem ismerte az eredeti szerző kilétét.

Fazekas erről a kiadásról már értesült, és levélben tiltakozott ellene. A mű további átdolgozásai után 1817-ben adta ki azt Lúdas Matyi: Egy eredeti magyar rege négy levonásban címmel. A regény hőse, a parasztság sérelmeiért bosszút álló ifjú legény és a gőgös földesúr párharca ősi toposz, azonban a leleményességével győzedelmeskedő magányos hős alakja jellegét tekintve mégis inkább a polgári képzelet szüleménye, mint a parasztié. Mindenesetre a kor konzervatív köreiben meglehetős felhördülést keltett a földesúrra kezet emelő parasztot középpontba állító költemény népszerűsége – a nemesek közül sokan valóságos „merényletet” láttak benne.

Fazekas barátságot ápolt a debreceni irodalmi körrel, különösen Csokonai Vitéz Mihállyal, akinek 1805-ös halála után maga is egyre kevesebbet foglalkozott a költészettel. 1806-tól közéleti szerepet is vállalt, előbb a kollégium gazdasági vezetője, majd a város főpénztárnoka volt, és hadi tapasztalatait latba vetve a „polgárkatonaság” nevű rendfenntartó alakulatot is megszervezte, amelynek ő volt a kapitánya.

1806 egyik nevezetes esete volt Kazinczy Ferenccel folytatott irodalmi vitája, az úgynevezett Árkádia-per, amelyben a Kazinczy által gőgösnek bélyegzett debreceni irodalmi hagyományt védte.

1819-től szerkesztette és írta az irodalmi és ismeretterjesztő alkotásokat közlő Debreceni Kalendáriumot, amelybe verseket, prózafordításokat és tudománynépszerűsítő cikkeket is írt. Utolsó éveiben a katonaélet nehézségei következtében sokat betegeskedett, az ízületi csúzos bántalmakhoz idővel gyomorgondok is társultak. Végül 1828. február 23-án tüdőbajban hunyt el. Műveit kortársai – a Lúdas Matyi kivételével – viszonylag kevéssé ismerték, összegyűjtött alkotásai 1836-ban jelentek csak meg.