Így cserélt barátként kávét és dohányt a két ellenség
2018. május 18. 16:52 Jeki Gabriella
A legfrissebb háborús híreket az ellenség tálalta
Az egyre érdekesebbé váló harctéri barátság tovább gyűrűzött, amikor a túloldalról számos apró csónak és hajó indult útnak (olyan aprók, amelyekkel a gyerekek szoktak játszadozni a nyilvános parkokban). Bár a szél gyengén lengedezett, mégis áthajtotta a néhány újságpapírból hajtogatott hajókat a folyó vizén. Pár perc múlva partot is értek, amelyet a hátulról fújó, kedvező irányú szél is jelentős mértékben segített.
„Sorsot húztunk: Joe Boteler ellen döntött a szerencse, úgyhogy neki kellett elmennie a városba a dohányért: dörmögve indult el” – meséli a történet folytatását Alexander Hunter. – „Bajtársai hátramaradtak, hogy árnyékos helyet keressenek. Pipával a szánkban merültünk el a legfrissebb háborús hírekben, amit ezúttal az ellenség tálalt – mindig igen érdekes olvasmány...”
A már említett katona, Joe Boteler csak este ért vissza, kezében egy csaknem egy négyzetméteres nagyságú dobozzal, aminek a belsejében ott lapult a préselt dohánytömb. Az viszont erős fejtörést okozott a délieknek, hogy hogyan juttassák át ezt a jenkiknek, mert a doboz súlya miatt erre a septében megalkotott papírhajók alkalmatlannak bizonyultak. Átkiáltva kértek segítséget az ellenségtől, majd elkezdődhetett a közös ötletelés. Az északiak azt javasolták, hogy valaki ússzon át a dohánnyal, akinek garantálják a teljes biztonságát. A gyorsan összehívott haditanács azonban szomorúan vette tudomásul, hogy a Fekete Ló lovasezred egyik katonája sem képes pár tíz méternél többet úszni. Végül azonban az emlékiratok szerzője, maga Alexander Hunter vállalta el a feladatot, aki a Potamac folyó partjáról származott, és szükségszerűen jó úszónak tartotta magát.
Az őrmestere egy közeli házból kölcsönkért dagasztóteknővel tért vissza a folyó partjára, majd a dohányt a deszkára helyezte. Hunter levetkőzött és a különleges tutajt maga előtt tolva kezdett úszni, egyetlen karcsapást el nem tévesztve. Közben a Második Michigani lovasezred teljes valójában felsorakozott a parton, majd az úszó ellenség köré gyűltek, amikor az partot ért. Meleg fogadtatásban részesítették, majd a terhétől megszabadított teknőt megrakták cukorral, kávéval, citrommal és édességekkel (cukorkákkal) is. A déli katonának kellett végül már szólni, hogy „elég lesz, mert elsüllyed a teknő”.
Ahogy Alexander Hunter elmesélte, sem ugratásra, sem kötöszködésre nem került sor. Kizárólag hangos, szinte már baráti hangvételű üdvözlésekben volt része az ellenség táborában. Azon az éjszakán mindkét oldalon ünnepeltek.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
