Hogyan vált pogány szimbólumból karácsony díszévé az örökzöld fenyőfa?

2021. december 24. 19:51

A kereszténység megszületése előtt az örökzöld növények és fák különös jelentőséggel bírtak az ókori népek számára a téli időszakban, tiszteletük már a germán, a római, az egyiptomi és a kelta kultúra hagyományvilágában is ismert volt. Ahogy ma az emberek karácsonyfát állítanak, úgy ezen népek örökzöld faágakat aggattak ki otthonaik ajtajára és ablakaira, sokan ugyanis úgy tartották, hogy azok elűzik a boszorkányokat, a szellemeket, a gonosz lelkeket, és távol tartják a betegségeket.

A napisten megerősödik

Az életfa vagy a zöld ág élet-szimbóluma gyakran kapcsolódik a különböző ünnepek népszokásaihoz, így a téli napfordulóhoz és a karácsonyhoz is. A téli napforduló az északi féltekén december 21-22-ére esik, míg a délin június 21-22-ére.

Ezért is volt, hogy míg a nyári napforduló alkalmával azért gyújtottak tüzeket, hogy elűzzék a közeledő sötétséget, addig a téli napforduló alkalmával a fény diadalát, az élet megújulásába vetett hitet ünnepelték. Sokan úgy hitték, hogy a nap tulajdonképpen egy isten, a tél pedig akkor jön el, amikor a napisten beteg és gyenge lesz. Az örökzöldek a növények és fák virágzására, a napisten megerősödésére és a nyárra emlékeztették őket.

Az ókori egyiptomiak egyik legjelentősebb istene a napisten, Ré volt, akit legtöbbször napkoronggal a fején ábrázoltak. A szkarabeusz, a napkorong és kosfejű férfi ábrázolásának kombinációja a felkelő, a déli és a lenyugvó napot szimbolizálta számukra. Az egyiptomiak a téli napforduló idején – azaz amikor Ré elkezdett felgyógyulni és megerősödni – pálmalevélből készült gyékényszőnyeggel díszítették fel otthonaikat, amely a halál felett diadalmaskodó életet szimbolizálta.

A római világban a napfordulókor ünnepelt Saturnalia (dec. 17.) – amely során Saturnusra, a földművelés istenére emlékeztek – a vidámság és az ajándékozás napja volt. (Az ókori népek a téli napfordulót december 25-én ünnepelték, az első niceai zsinat döntése nyomán az egyház 325-ben erre a napra helyezte Jézus születésének évfordulóját.)

A druidák a házakra és az imahelyekre kiaggatott örökzöld növényekben az örökkévalóság szimbólumát látták. Az örökzöld növények a viking társadalom hitvilágában is fontos szerepet játszottak: a skandinávok úgy gondolták, hogy az örökzöldek a napisten, Balder különleges növényei.

Luther ötlete

A karácsonyfa-állítás hagyománya a 16. században terjedt el a Német-római Birodalomban, a keresztények ekkor kezdtek el feldíszített fenyőfákat állítani otthonaikban. Valószínűleg Luther Márton volt az, aki megteremtette az égő gyertyák és a karácsonyfa harmóniáját.

A német reformátor a történet szerint éppen hazafelé tartott egy téli estén, mikor az egyik fenyőn egyszer csak ragyogó csillagfényekre lett figyelmes. Luthert annyira magával ragadta a látvány, hogy családjának is beszámolt a jelenségről, s jobb ötlete nem lévén, elővett egy fát és gyertyákat helyezett rá.

Luther Márton karácsonya – a legenda szerint ő díszített először gyertyákkal fenyőfát

A szokás Amerikában még a 19. században is furcsának hatott: a karácsonyfa-állításról fennmaradt első feljegyzés az 1830-as évekből származik, és Pennsylvania német telepeseinek nevéhez fűződik, bár a hagyomány a német otthonokban jóval korábban meggyökeresedett. Pennsylvania német lakosai 1747-ben is felállították a maguk közösségi fáját, de jó száz évig a legtöbb amerikai ezt pogány szokásnak tartotta.

A puritán örökséget az egyre befolyásosabb német és ír bevándorlók ásták alá. A karácsonyfa később komoly támogatókra talált Viktória brit királynő és férje, Albert szász-coburg-gothai herceg személyében: a királyi pár 1846-ban az Illustrated London News című lap egyik rajzán volt látható gyermekeik körében a feldíszített fenyőfa mellett.

Viktória – ellentétben elődjeivel – rendkívül népszerű volt az alattvalók között, s ha valamit tett, abból kis túlzással divat lett; nemcsak Nagy-Britanniában, hanem a tengerentúlon is. A fa ezzel végleg megérkezett az USA-ba.

Mogyoró és kézimunka

Az 1890-es években a karácsonyfa hihetetlen népszerűségre tett szert, Amerika pedig nagyra tört – legalábbis ami a karácsonyfák méretét illeti: ugyanis amíg Európában ebben az időben maximum 1,2 méter magas fenyőket vágtak ki, addig az amerikaiak plafonig érő fákat állítottak.

A 20. század elején a tengerentúlon házilag gyártott díszeket aggattak a fenyőre, míg a németek továbbra is az almát, a mogyorót vagy éppen a marcipános sütit preferálták. Hamarosan elterjedtek az égősorok is, így a karácsonyfák napokon át hirdethették az ünnep szentségét – s immáron egyre többször a városok főterein.

A városok főterein ragyogó fenyők a 20. században terjedtek el

A szokás Berlinből jutott el Bécsbe, ahol a 19. század első évtizedeiben az arisztokrata családok és a művészek körében gyorsan elterjedt. A század közepén már a polgárcsaládok is megünnepelték ezt a napot; érdekesség, hogy amikor 1860 karácsonyán Erzsébet királyné Madeira szigetén volt gyógykezelésen, Ferenc József e távoli helyre is küldött neki feldíszített fenyőfát.

Pesten az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, ám elterjesztésében jelentős szerepe volt a Podmaniczky és a Bezéredy családoknak is. Az új szokás a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott, a hatvanas években az adventi időszakban Pesten már fenyővásárok voltak.

Az aradi Alföld című újság 1862-ben arról számolt be, hogy egy nőnevelő-intézet növendékei Deák Ferencnek karácsonyfát állítottak, amelynek minden ágán egy-egy általuk készített kézimunka függött. A magyar szépirodalomban a karácsonyfa 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először.