Hogyan hullott darabjaira az egységes Magyar Királyság Délvidéken és Erdélyben?
2021. december 1. 11:24 Csernus Szilveszter
Elkéstünk az ajánlatokkal
A föderációs tervezet azonban bármilyen szépnek is hangzott, 1918-ban már nem volt elég a románoknak. Jászi tárgyalásaival egyidőben kötötte meg Károlyi a hírhedt belgrádi konvenciót, amely Magyarország egyharmadát, köztük Erdély jelentős részét juttatta a fegyverszüneti vonal mögé.
A román hadsereg be sem várva a hírt, már november 12-én megindult, hogy birtokba vegye a területet, a bevonulók a román lakosságnak nyújtandó segítségre és a bolsevizmus veszélyére hivatkoztak. Ezek után nem meglepő, hogy Románia fegyveres támogatásának biztos tudatában a Román Nemzeti Tanács elutasította Jászi ajánlatait.
A magyar kormány még mindig bizakodott: válaszlépésként mindössze a román nemzeti gárdának való fegyverkiszolgáltatást szüntette be november 18-án, de az anyagi támogatástól még nem zárkózott el. A románok elszakadása már 20-án világossá vált, amikor a Román Nemzeti Tanács franciára is lefordított kiáltványában leszögezte szándékát, miszerint „az erdélyi és magyarországi román nemzet semmi körülmények között sem akar a magyar nemzettel továbbra is bárminő állami közösségben élni (…) az általa lakott területen szabad és független államot létesít”. A Károlyi-kormány válaszproklamációjában demokratikus reformokkal, földosztással és közigazgatási autonómiával igyekezett visszacsábítani a „nem magyarul beszélő” népeket.
Ebben a helyzetben ült össze Gyulafehérvárott a magyarországi románok nemzetgyűlése. A gyűlés 1228 tagjának több mint felét az egyházak, iskolák, egyletek, kultúr- és munkásegyesületek delegálták, míg 600 fő a román választók révén jutott be. A magyar kormány a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermét bocsátotta a gyűlés rendelkezésére, és vonatokat biztosított a képviselők utazásához.
Iuliu Hossu görögkatolikus püspök a határozat felolvasása közben
A nemzetgyűlésen három irányzat dominált a Romániával való egyesülés kérdésében. A szociáldemokraták Románia demokratikus átalakulását szabták a csatlakozás feltételéül, a Stefan C. Pop körül tömörülők Erdélynek Románián belüli autonómiájáért álltak ki, míg a nemzetgyűlés többsége a feltétel nélküli egyesülés híve volt. Ez utóbbit támogatta az egyház mellett a Román Nemzeti Párt Alexandru Vaida-Voevod, és az 1944-es rémtetteiről ismert Iuliu Maniu vezetésével.
A nemzetgyűlés végleges határozata az azonnali csatlakozást mondta ki, de „az új román állam alapvető elveként” egy sor demokratikus követelést is tartalmazott, mint a teljes nemzeti szabadság az itt élő népeknek, sajtó- és egyesülési szabadság, valamint agrár- és választójogi reform.
A döntés kapcsán a románok erdélyi számbeli többségükre hivatkoztak. A Gyulafehérvár utcáin összegyűlt százezres tömeg éljenezve fogadta a csatlakozási határozatot kihirdető szónokokat. Az egyházi és nemzeti dalokat éneklő sokaság román, antant és vörös zászlókat lobogtatott.
A nemzetgyűlés egy 200 fős újjáalakított Román Nemzeti Tanácsot választott, amely pedig Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent) alakított. Amíg Romániával nem rendeződött a helyzet, addig ez a két szerv volt Erdély parlamentje, illetve kormánya.
A román hadsereg csak december közepére érte el a Belgrádban kijelölt demarkációs vonalat (amelynek Gyulafehérvár még így is a magyar oldalán maradt), így a Maniu vezette 15 fős kormány Nagyszeben városába helyezte át székhelyét. Ferdinánd király december 11-én ünnepélyes külsőségek között Bukarestben átvette, majd 26-án kihirdette a gyulafehérvári határozatot, így Erdély és Románia egyesülése utóbbi részéről is hivatalossá vált.
Az egyesült Románia végleges megszervezéséig Erdély az említett törvényhozó és végrehajtó szerveivel autonómiát kapott, de Bukarest irányítása alá került a külügy és a hadügy mellett a vasút, a gazdaság és a posta egyaránt. A központi kormányba emellett meghívták a Román Nemzeti Párt három tagját is. 1920-ra azonban az „Ó-romániai” kormányzat kivette az országos hatalmat az erdélyi románok kezéből.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
