Hivatalos válás helyett sörben oldották fel házasságaikat az újkori angol párok
2019. február 14. 15:02 Múlt-kor
A jogi rendszerek gyakran nehezen tartanak lépést a lakosság mindennapos igényeivel. Nem volt ez másként az újkori Angliában sem, ahol a szegényebb lakosok számára szinte lehetetlen volt a házasság jogi úton való felbontása, így egy különös népi szokás lépett a hivatalos válás helyébe.
Meglepően alacsony árak
1828. június 2-án az angliai Tonbridge-ben, a György és a Sárkány nevű vendéglőben egy John Savage nevű férfi egy shillinget és egy korsó sört fizetett George Skinnernek annak feleségéért, Maryért. George kikérte a sörét, John pedig távozott Maryvel. A páros kézen fogva hagyta el a helyiséget, hogy együtt kezdjenek új életet.
Ez korántsem volt szokatlan látvány. A 18. és 19. század folyamán Angliában gyakran kerültek „eladásra” a feleségek különféle fizetségekért cserébe. Az árak váltakoztak – „akár egy bulldogkölyök és egy negyed gallon rum” is lehetett a vételár, de előfordult, hogy „negyven font és egy vacsora” kellett ahhoz, hogy a férj elengedje felesége kezét, számolt be a North-Eastern Daily Gazette című lap 1887-ben.
Egy fél gallon volt a teljes vételára egy csak Mrs. Wells néven feljegyzett 26 éves nőnek, akit egy bizonyos Mr. Clayton vásárolt meg 1876-ban, amint arról a Sheffield Daily Telegraph című napilap beszámolt. Clayton megkörnyékezte Mr. Wellst, bevallotta a felesége iránt érzett szerelmét, és megkérdezte, hogy elvehetné-e feleségül. Wells vállat vont – felesége az utóbbi két évben már Claytonnal élt, őt pedig nem érdekelte, mihez kezd a továbbiakban. Elmondta Claytonnak, „semmiért” is az övé lehet, a kérő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Wells mondjon egy árat, mert nem akarta „ilyen olcsón” elvenni a nőt. Wells végül egy fél gallon (azaz négy pint) sört kért, Clayton pedig kikérte neki. Ezután felajánlotta, hogy örökbe fogadja Wells és felesége lányát, mivel Mrs. Wells igencsak közeli viszonyban volt vele. Mr. Wells beleegyezett, és Clayton vett neki még egy pint sört. Mrs. Wells annyira elégedett volt a fejleményekkel, hogy maga is vásárolt még egy fél gallon sört, amelyet aztán hárman ittak meg.
„A feleségek eladása fogadókban történt, a fogadalmak megerősítéséül megittak egy-egy pohárral, és a vételárakat többnyire alkoholban mérték” – írja Samuel Pyeatt Menefee 1981-es „Eladó feleségek” című könyvében. „Számos esetben úgy tűnik, a szesz aránytalanul nagy szerepet játszott, gyakran a teljes vételárat kitette.”
1832-ben egy Walter nevű homokhordó a kenti Cranbrook Marketben egy pohár ginért, egy pint sörért és nyolcéves fiáért cserébe adott túl feleségén, de más esetekben rum, brandy, whisky, almabor, egy házias vacsora vagy egy újfundlandi fajtájú kutya is lehetett a megegyezés összege. Ha került is szóba pénz az ügyletben, általában nem volt jelentős összeg, még korabeli mércével sem. 1825-ben például egy yorkshire-i asszonyt egy fontért és egy shillingért adott el férje, miközben egy orvostani célra eladott holttestért is négy fontot és négy shillinget fizettek ekkoriban. Ez nem azt jelenti, hogy a feleség értéktelen lett volna, sokkal inkább azt, hogy az eladás jobbára formalitás volt, nem pedig üzleti vállalkozás. Az egyéb fizetési módok mellett azonban a sör – pintben, negyedgallonban, vagy gallonban – volt a legelterjedtebb.
Ezek az italos eladások nem a szeszfüggőséget, sokkal inkább a válási opciók hiányát jelezték. 1857-ben a brit parlament elfogadta a „Házassági Indítékok Törvényét”, amely lehetővé tette a házasság felbontását egyes esetekben. A férjek akkor válhattak el, ha bizonyítékkal tudtak szolgálni feleségük hűtlenségéről, míg a nőknek férjük erőszakos vagy vérfertőző tevékenységét kellett bizonyítaniuk.
Bármennyire korlátozottak is voltak az e törvény által biztosított lehetőségek, életbe lépése előtt még ennél is kevesebb lehetőség volt a válásra Angliában. Az emberek az egyháznál vagy a helyi kormányzatnál próbálhattak meg kérvényezni egy nyilatkozatot, amellyel felbontják a házasságot, vagy egyszerűen elhagyhatták házastársukat. A középosztálybeli párok választhatták az úgynevezett „magánválást”, amely gyakran egy egyezménnyel is járt, miszerint a volt férj továbbra is juttat pénzt a volt feleségnek – más esetben az egyedül hagyott nők könnyen találhatták magukat nincstelenül.
Az 1857-es törvény látszólag megoldotta ezeket a gondokat, azonban az eljárás véghezvitele a munkásosztály számára továbbra is rendkívül drága volt. Sok boldogtalan pár a válás egyik módjaként tekintett a feleség „eladására”, mivel a jogilag érvényes válás elérhetetlen volt számukra.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
