Fontos lecke volt Németország számára a páncélosok felbukkanása az I. világháborúban
2021. szeptember 6. 17:45 Múlt-kor
Magad uram, ha eszközöd nincsen!
A brit támadások ellenére a német hadvezetésnek nem létezett központi direktívája a tankelhárításra. A frontvonalakon küzdő német gyalogságnak mégis meg kellett tennie a megfelelő ellenlépéseket.
Az „átlagos” géppuskatűz nem segített rajtuk, ahogy a gránátok sem voltak elég hatásosak a brit tankok ellen. Ezért találták ki ötletszerűen a „német krumplinyomó” nyeles kézigránát köré felerősített hat másik gránátból álló „geballte Ladung” (kötegelt vagy bálázott töltet) nevű improvizált fegyvert. Ezt egyszerűen a tankokon lévő nyílásokba próbálták dobni.
A módszer azonban nem számított veszélytelennek, ezért a németek más megoldásokat is kerestek. Az egyik ilyen a K-lövedék volt, amely volfram-karbid magból és egy könnyűfém-ötvözetből készült köpenyből állt. Ezt kézifegyverekben is képesek voltak használni, ráadásul elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy lyukat üssenek a brit tankok páncélzatán. Olykor géppuskákat is felszereltek vele, amelyek eredményesen vették fel a küzdelmet a páncélosokkal.
A nagy áttörést a Tankgewehr M1918 páncéltörőpuska jelentette, amelynek a lövedéke már acélmagból állt. A 13,2 mm-es lövedék képes volt arra, hogy a 25 mm-es páncélzatot 250 méterről átüsse.
A németek széles körben rendszeresíteni szerették volna a fegyvert a hadseregben, ám 1918 szeptemberére mindössze 4600 darab készült el. A fegyver nem volt veszélytelen a kezelő számára sem, miután olyan erős hátrarúgással bírt, hogy a felhasználók körében a kulcscsonttörés jelentette az egyik leggyakoribb sérülést.
A gyalogsági páncélelhárítás mellett még egy módszert fejlesztettek ki: a tereprendezést. A legsikeresebb megoldásnak az bizonyult, amikor a frontvonalak előtti szakaszt egyszerűen „elmocsarasították”, így az amúgy is gyenge pontnak számító lánctalpak könnyebben felmondták a szolgálatot.
Az ellenakciók között még felmerült a kiszemelt terület elaknásítása is. A németek által kifejlesztett 4,6 kilogramm tömegű Flachmine 17 hasznos eszköznek tűnt, ám a háborús viszonyok közepette az aknák telepítése korántsem számított egyszerűnek. A legnagyobb problémát az ehhez szükséges tetemes idő jelentette.
Maguk a németek kevés kísérletet tettek arra, hogy saját tankokat küldjenek az első világháború frontjaira. Elsősorban az antanttól zsákmányolt harckocsikat „sorozták be” a hadsereg kötelékébe. Főleg ezek kerültek be az 1916-tól alkalmazott rohamzászlóaljakba is. Ennek ellenére Sturmpanzerwagen A7V néven kifejlesztettek egy konstrukciót, ám ezt csak 1918 második felében kezdték el gyártani.
Az aknatelepítésnél mégis eredményesebbnek bizonyult a tüzérség páncélelhárítási célú alkalmazása. A 75 mm-es aknavetőt több alkalommal sikerrel vetették be az antant támadó tankjai ellen.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
